Forrás: ÉS

VAJDA MIHÁLY

Megváltoztak-e a németek?

Követési távolság

Michael Stürmer: A Német Birodalom. (Angolból) fordította Tomori Gábor. Európa Könyvkiadó, Budapest 2005. 188 oldal, 2400 Ft

Gondolom, nem azért fordíttatta az Európa Könyvkiadó a könyvecskét angolból, mert nem talált német fordítót. Michael Stürmer német történészprofesszor könyve minden bizonnyal angolul íródott, és mindeddig talán csak angolul jelent meg, aminek érzésem szerint megvan a maga oka. Bármilyen rövid, de rövidségében is szakszerű áttekintése is a mű a Német Birodalom történetének, célja nem egyszerűen külföldiek számára áttekintést adni a német történelem sorsdöntő szakaszáról, hanem egyben, s mindenekelőtt az is, hogy válaszoljon arra a kérdésre, melyet négy hónappal a berlini fal 1989-es leomlása után Margaret Thatcher tett fel neves brit és amerikai történészeknek, amikor konferenciát hívott össze azon a címen, hogy „megváltoztak-e a németek”. „A történelem színpadán ismét nagy volt a sürgés-forgás, és Nagy-Britanniában nem kevesen attól tartottak, hogy Németország a régi darab felújítására készül” – írja az epilógusban Stürmer. S hadd tegyem hozzá, nem csak Nagy-Britanniában. Amikor valamikor a kilencvenes évek legelején előadást tartottam Frankfurtban, melyben a német újraegyesítést üdvözöltem, Daniel Cohn-Bendit, az 1968-as francia május egyik vezéralakja, s máig is német politikus, rosszallóan csóválta a fejét, s azt mondotta, hogy minél több van Németországból, annál jobb. Meg arra is jól emlékszem, hogy akkor, amikor 1989 augusztusában keletnémet menekültek tömegesen kuksoltak a budapesti NSZK nagykövetségen, s arra vártak, hogy megtudják, vajon a magyar kormány kiereszti-e őket Ausztria felé, én valami monstre tévéshow-ban léptem fel Brémában. Az újságírónő, szabadkozván, hogy eredetileg ő nem erről akart volna velem beszélgetni, de most muszáj egy magyartól ezt kérdeznie, azt a kérdést tette fel, hogy mi lesz ebből, mármint a nagykövetségi storiból, amire én gondolkodás nélkül rávágtam: „német újraegyesítés”. S mekkora volt a hatalmas sátorban a hallgatóság megrökönyödése, felháborodása! A németek maguk is tartanak önmaguktól.

Stürmer válasza a Vaslady által feltett kérdésre: igen is, meg nem is. Megváltoztak, mert semmi sem maradt abból a régi Németországból, amelyet a tradíció és a modernitás között feszülő, és gyorsan fel nem oldható ellentmondások az első világháborút követően őrületbe kergettek, ugyanakkor mégsem változtak meg teljesen, mert nem is kellett teljesen megváltozniuk: legenda ugyanis, hogy egyedül ők lennének a felelősek a XX. század harmincéves háborújáért, ahogy az 1914 és 1945 közötti korszakot De Gaulle találóan elnevezte. „A brit jingoizmus, a francia sovinizmus és a német imperializmus a lényeget illetően nem sokban különbözött egymástól” – írja Stürmer, s hozzáteszi ehhez, hogy az orosz cárizmusnak és az Osztrák-Magyar Monarchiának is – gyengeségét leplezendő – szüksége volt a háborúra, holott tulajdonképpen mind a kettő jól tudta: a vesztébe rohan. A könyv rámutat olyan pillanatokra is, amelyek talán más irányt adhattak volna a XX. század történetének. Az egyik közülük az úgynevezett Caprivi-intermezzo. Bismarck bukása után Leo von Caprivi lett az új birodalmi kancellár. „A Caprivi-intermezzo négy éve, amelynek során a német kormányzat lépéseket tett a munkásosztálynak és szervezeteinek a politikai életbe való integrálására, igyekezett piacot teremteni a rohamosan bővülő hazai iparnak, szakított a bismarcki konfrontációs magatartással, és helyette inkább kompromisszumkeresésre és détente-ra törekedett külpolitikai tekintetben, óhatatlanul felveti a kérdést: nem lehetett volna-e Németország az európai stabilitás garanciája a beköszönő új évszázadban, ama kiszámíthatatlan óriás helyett, amellyé végül vált?”

A német politika végül is nem az európai stabilitás fenntartására, újra megteremtésére, hanem a bekerítettségtől szorongva maga is konfrontációra törekedett. Az első világháború borzalmai viszont észre téríthették volna, ha az antant hatalmak a béketárgyalások során az európai egyensúlyt biztosító békére törekedtek volna, nem pedig Németország megalázására. Stürmer arról beszél, hogy Wilson magasröptű, de a tényeket semmibe vevő idealizmusa és a francia kormányzat paranoiája közötti ellentmondás feloldhatatlannak bizonyult, így azután a versailles-i békeszerződés 231. cikkelye csakis Németország felelősségét hangsúlyozza. Mindennek – jól tudjuk – megvolt a maga következménye, ami előre látható volt. Keynes, aki a brit delegáció tanácsadója volt, joggal vélte úgy, hogy a világháborút lezáró béke egy újabb háború magvait hintette el.

Nincs módom a Versailles-tól (Versailles-ban tette Bismarck I. Vilmos fejére a német császári koronát) Versailles-ig tartó történetet Stürmerrel nyomon követni. Könyve nagyon jól, olvasmányosan van megírva, s az is tanulhat belőle, aki rendesen figyelt az iskolai történelemórákon. Rövidsége ellenére – az alig több mint 180 oldal térképeket, részletes időrendi táblázatot és életrajzi vázlatokat is magában foglal – nem csak a politikai történetet követi nyomon. Nagyon érdekesen beszél a különböző rétegek életformájának rendkívül gyors átalakulásáról, a szellemi élet új tendenciáinak megjelenéséről, a különböző német területek radikális másságáról: „A német sokféleségnek mély gyökerei voltak a mindennapi életben, a kenyérben és a sörben, az öltözködésben, a nyelvben és a helyi törvényekben.” Berlinről és annak átalakulásáról, s mindezek mellett még kiváló portrékat is rajzol a történetben kulcsszerepet játszó figurákról. Két jellemzést érzek a legsikerültebbnek: Bismarckét és Walther Rathenauét. Mindkettőnél a személyiség ellentmondásosságára helyezi a hangsúlyt. Bismarck, az öreg reakciós, aki – egy ideig legalábbis – ráérez a modernitás követelményeire. Közvetlenül bukása után III. Frigyes özvegye, Viktória királynő lánya ezt írja róla: „Menynyit szenvedtünk e rezsim alatt! Mennyire züllesztő hatást tett ez az ember mindenkire (…)! Csaknem elviselhetetlenné tette az életet azok számára Berlinben, akik nem akartak szolga módjára csúszni-mászni előtte!” Hosszan idézi Stürmer ezt a szöveget, de hozzáteszi: „Az idő múltával a történelem elnézőbb véleményt alakított ki Bismarckról (…). Erényei fényében II. Vilmos öntelt kalandorpolitikusnak tűnik csupán, nem is beszélve a nihilista Hitlerről. Mélységes pesszimizmus élt benne Németországgal és a német néppel kapcsolatban.” De be kell látnom: nem vagyok képes visszaadni a stürmeri Bismarck-kép élességét.

Vagy Rathenau: „…szerfölött sokoldalú és, ami azt illeti, meglehetősen ellentmondásos személyiség volt: technokrata, látnok, józan neoklaszszikus racionalizmust hirdető filozófus, származásával megbékélni nemigen tudó zsidó világpolgár és porosz hazafi…” „Németország ancien régime-je iránt Rathenau egyszerre érzett csodálatot és megvetést – távol kívánta tartani magát tőle, ugyanakkor hajtotta a beilleszkedés vágya is. A jövendőre vonatkozó fejtegetéseiből a demokratikus társadalmakra épülő, egységes Európa képe bontakozik ki…” Nem véletlen talán, hogy a kiváló történész ezt a két portrét dolgozta ki a legelevenebben. Bismarck megálmodta és megteremtette az erős, egységes Németországot, melyből a dunai Monarchiának ki kellett maradnia, Rathenau pedig azt a békés Németországot álmodta meg, amely az egységes Európában középponti szerepet játszik.

Stürmer kitűnően mesél, s megérteti olvasójával, melyek azok a pillanatok, ahol valami nagyszabású születik, vagy ahol valami nagy lehetőséget végképpen elszalaszt az ember.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 43. szám

Comments are closed.