Forrás: NOL

Trianon lassan magunkra hagy bennünket

Nagy N. Péter, 2005. június 4. 00:00

Versailles, a trianoni palota, 1920Kép: AFP – Roger Viollet lakátok jelentek meg a napokban néhány szomszédos ország budapesti nagykövetségének környékén a trianoni szerződés aláírásának 85. évfordulójára. A szöveg: Együtt vesszük vissza. Kép: helikopter, katona, tank, a fegyverek csöve egymás felé fordítva. A szereplők valószínűleg egy csapatban vannak, de így lelőnék egymást. Biztos nem ezt akarják, de az ábrázolás szerint ez történne. A rendőrség szerint nincs tennivaló. Önkényuralmi jelkép, gyűlöletre uszítás nem látható a plakáton.

Döbbenetesen helyes a rendőrség megítélése. Azt jelzi, hogy ebben az összefüggésben – a szándékoktól függetlenül – még a fegyveresek sem kelthetik fel másban a gyűlölet érzését. Trianon végképp a passzivitás – másképp: az elszenvedettség – érzületévé lett.

De alapérzelem. A Kölcsey-féle régen tépő balsors huszadik századi létformája. Nyolcvanöt éve döntően befolyásolja a másokhoz – közösséghez, politikához, idegenekhez – való viszonyunkat, igaz, tán magunk sem tudjuk, miként.

Most ezt a bázist elveszíthetjük. És néha a megszokott betegség is hiányozni tud, ha már nincs.

Ennek a kettős állampolgárságról szóló népszavazás csak egyik tünete volt. Odáig azt lehetett gondolni, hogy nemcsak a világot vetjük meg a történtek miatt, de – betegítő – lelkifurdalásunk is van. Ha így lett volna is, kiderült, hogy ez most már nem az a lelki betegség, amelynek terápiáját igényelnénk.

Roppant bátor tartózkodás volt ez. A felszínen a határon túliak, a mélyben saját jól begyakorolt bánatunk kezét is elengedtük. Nem veszélytelen ez. Esterházy Péter az Élet és Irodalomban megjelent esszéjében figyelmeztet: ebben az évtizedben kihalnak azok, akik a holokauszt résztvevői voltak, áldozatai. És magunkra maradunk. Megváltoztatva a megváltoztatandókat: Trianon történelmi ittléte hal ki. Egyébként is sok tekintetben hasonlóan vagyunk mindkettővel. Évtizedekig nem volt szabad egyikről sem beszélni. Most szinte kötelező. Csak már nem nagyon találunk hozzá tartalmakat. (A hetvenes évekig önmagában a zsidóság pusztításáról sem volt szokás beszélni, a nácizmus üldözöttei, áldozatai között emlékeztek meg róluk.) Mindkét helyzetben ott a hatalmas szakadék: a háborúról, amelyből – legalábbis közvetett értelemben – a trianoni és a holokausztáldozat is származik, nem akarunk, ennek hiányában a másik két ügyről nem tudunk jövőbeli méltóság szerint beszélni. Úgy fest így, hogy a holokauszt egyszerűen csak megtörtént velünk, mint Trianon is.

Juhász Gyula annak idején azt írta Trianonról, hogy nem kell beszélni róla, de mindig gondoljunk rá. Most, mintha fordítva volna. Beszélni még csak-csak. De nem látszik, hogy volna mit gondolni. Érezni – azt igen.

Beleszomorodunk a múltba. Sokszor nagy igazságokkal. Máskor a vegetatív önzés szintjén. Mindkét érzés igaz, és egyikből sem következik semmi. Békén hagyják a hétköznapokat.

És ha igaza van Esterházynak – általában előbbre is jár igazságaival, mint a valóság -, akkor lassan ezzel is magunkra maradunk.

Mádl Ferenc köztársasági elnök nemrég a Magyar Nemzetnek adott interjúban úgy fogalmazott: “A bővítés következő köre Magyarországot közelről is érinti, hiszen Románia tagsága egyben Trianon meghaladását is jelentheti.” Németh Zsolt, a Fidesz vezető külpolitikusa azt mondta, hogy Magyarország és Szlovákia uniós tagságával a felvidéki magyarság egyértelműen nyer, hiszen számára a határok eltűnésével Trianon is véget ér.

Szóval még konzervatív oldalon is távolodni látják a trianoni világot.

Jobb felől vannak még küzdők. Az uniós csatlakozás évében rendezett budapesti Trianon-ünnepségen egyik jelszavuk volt: Westel Trianon! És mobilon próbálták mozgatni a sokaságot.

Westelünk, azaz Nyugatozunk immár nyolcvanöt éve magunkban. Ott viszont valószínű, hogy ez ügyben most már soha meg nem értenek bennünket. A születés jogát, a földhöz, a korona országaihoz való jussot himnizáltuk a nyugati világnak. Azoknak az országoknak, amelyek között a meghatározó hatalmak történelmi nagyjai annak idején úgy szereztek az új világban országrészeket, hogy – még a pápai döntés előtt – azé lett a birtoklás joga, aki a gályáról először megpillantotta a földdarabot. Olyan országokkal kellett volna a születés ilyesfajta jogait elismertetni, amelyek gyarmatok sokaságát tartották fenn, gyakoroltak szuverenitást bennszülöttek fölött. A születéssel nehéz lehetett hát érvelni. A földterületen élők létezésének igazságával talán lehetett volna. És akkor megint a háborúnál tartunk?

Fenébe, mondom, gondolatokkal már nem lehet messzire jutni.

Csak nézzünk rá arra az átkozott szerződésre: THE UNITED STATES OF AMERICA, THE BRITISH EMPIRE, FRANCE, ITALY and JAPAN,

These Powers being described in the present Treaty as the Principal Allied and Associated Powers,

BELGIUM, CHINA, CUBA, GREECE, NICARAGUA, PANAMA, POLAND, PORTUGAL, ROUMANIA, THE SERB-CROAT-SLOVENE STATE, SIAM, and CZECHOSLOVAKIA, of the one part (egyfelől);

And HUNGARY, of the other part másfelől);

És aztán évtizedekig azzal kezdődött a tanítás az iskolákban, hogy imádkoztak a gyerekek Nagy- Magyarországért, mindenfelé szavalták, énekelték Pap-Váry Elemérné imádságát, a Magyar “HISZEKEGY”-et, dalolták a székelyudvarhelyi születésű Csanády György szövegére az oravicabányai Mihalik Kálmán által Budapesten írt és kedveltté vált Székely Himnuszt, amely sosem volt a székelyeké, a többieknek lett székely himnuszuk.

Mi pedig Trianonnal kaptuk vissza a függetlenséget, meg a királyságszerű köztársaságot, vagy köztársaságszerű királyságot, amelyre azóta is gyakran mutatkozik hajlam. Mit kezdjünk vele? Hol volt az eredendő bűn? Ezt keresve könnyen az egyik legbarátságosabb történelmi pillanatunknál, későbbi békeidők bölcsőjénél, a kiegyezésnél köt ki az ember. Ha nincs a közös kormány, benne a felelősségvállalás egy általunk alig befolyásolható Monarchia külügyeiért, hadügyeiért – szóval háborújáért, akkor nincs Trianon?

Most legtöbbünkben valamiként van. Ezt mutatja sok minden, de legfőképpen a mások tükre.

A 168 Óra című hetilap nemrég írta meg, hogy a budapesti Balassi Bálint Intézetben esszéversenyt írtak ki, elsősorban a hungarológiát tanuló külföldi diákok számára. A milyenek a magyarok? kérdésre kellett válaszolni. A harmadik helyezett német Anna Klubescheidt szerint “A magyar úgyszólván leírhatatlan lény. Úgy is mondhatjuk: a magyar Európa elefántja. Ezek a vastagbőrűek még évtizedek múlva sem felejtik el, ha valaki roszszul vagy éppenséggel jól bánik velük. A magyart… szomorkás szeme, megfontolt lépte, komótossága teszi szimpatikussá.” “A magyarok túl vannak terhelve a történelmükkel. Mindent a múlttal magyaráznak. Trianon mintha tegnap lett volna. Úgy tűnik, világosabban látják a régmúltat, mint a jelent” – így írt a második helyezett belgrádi Marinovics Melinda. A pályázaton induló határon túliak munkáit a zsűri külön kategóriában értékelte, ugyanis nem tudták sokoldalúan bemutatni Magyarországot. Sérelmeikről, bánataikról számoltak be. Romániában, Szlovákiában magyarnak számítanak, nálunk külföldinek.

(Markó Béla, a romániai magyarság vezető politikusa határokat tört át, amikor azt mondta nemrég: az volna a bátor politikai tett magyarországi részről, ha nem engednék át az erdélyi gyerekeket tanulni.)

Emlékszem, a hetvenes, nyolcvanas években emelkedett divat volt határon túli magyaroknak aláírni a bejelentőlapot. A politikai ellenállás fílingje is benne volt ebben. Közben persze a hatalom külső köreiben, intézményesen is hasonlóképen tették színházak, újságok, tudományos intézetek, de erről mi nem tudtunk. Ma a hajdani segítőknél sorra látom felbukkanni a roppant szerény fizetéssel megelégedő kinti lányokat, munkásokat – házvezetők, kertészek, ezermesterek.

Ez is az Esterházy-féle “magunkra maradunk” egy bizonyos formája. Oldódás. Meg is, szét is.

Békévé?

Trianon nagy kihívás e tekintetben is. Még József Attila is képes volt – igaz, 1922-ben – egy bakaindulószerű verset szentelni az Ügynek. Íme, a máshonnan ismerős című Nem, nem soha néhány sora: “Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége/ Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! /Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett.” Nincs egyedül, akinek innen kellett indulnia, hogy ő aztán odáig jusson, hogy “Több vagyok a soknál, mert az őssejtig vagyok minden ős… török, tatár, tót, román kavarog e szívben, mely e múltnak már adósa szelíd jövővel – mai magyarok!”, odáig, hogy “Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani. A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai.”

Lágy hullámokon nemrég a Tiszán cián jött, senki nem akart semmit békévé oldani, de szólt a riadó, hogy ez az ország bizony környezetvédelmi egység is volt, és most, lám.

De valahogy egyre kisebb lökésekben, egyre színpadszerűbb formákban érkeznek az ilyen tajtékos nagyjelenetek. A közönség ilyenkor is hazamegy, éli életét, és esze ágában sincs, hogy részt is vegyen az ábrázolt nagy drámában. Egy szavazás erejéig se nagyon.

Nem lehet idehozni a közhelyt, hogy a közönségnek márpedig mindig igaza van, mert hogy nem lehet leváltani. Itt ugyanis már nem is a közönségnek van igaza, hanem az életnek, mely sodor magával, folyat össze teret, időt, embereket, és egyre inkább közeli, átlátható közösségekbe sűrítené az összetartozás parancsát, miközben mind távolibb és nagyobb egységekre bízza a működtetést. Trianon viszont életközösségnek már túl távoli, kultikus, parancsoló kötésnek túl közeli.

Ennél tárgyszerűbben fogalmazta meg Markó Béla a dilemmát: “Visszaszerezni nem lehet, lemondani nem lehet.” Ebben a kettőségben kell élni. Egyre inkább lehet is.

Trianon életemléke ettől még az egészséges, konstruktív emberek életében is megmarad itt, léte a maga módján folytatódik a határokon túl. Köréje azonban politikát, szónoklatot, élő életet szervezni egyre kevésbé lehet. Egy bizonyos szempontból azonban még most is úgy lehetünk vele, mint voltak az itt élők 85 évvel ezelőtt, amikor a szerződés aláírásának napján országszerte megszólaltak a harangok és tíz percre megállt, elnémult az élet. Most ez másodpercről másodpercre történhet, egy-egy rádöbbenő pillanatban. Azon az alapon, amit legutóbb Almási Tamás, a határon túlról átköltözött magyarokról szóló dokumentumfilmjéről szólva adott meg: Elkoptak a fogalmaink…Trianon is. A politika használja őket, sokszor nemtelenül. Ezért ahol csak lehetett, a legeslegszemélyesebb történeteket vetettem be: sorsokkal nem lehet vitatkozni.

Comments are closed.