Forrás: HVG

Az újkori zsidó állam kiötlőjének világszerte a Budapesten született Herzl Tivadart tartják, pedig az elképzeléssel többen megelőzték. A téma kutatói is rendre megfeledkeznek egy magyarországi rabbiról, aki a világ első cionista újságját adta ki, s akár ihletője is

lehetett Herzl gondolatainak.

“Még szerencse, hogy nem ismertem ezt a művet, lehet, hogy meg sem írtam volna a sajátomat” – jegyezte fel naplójába Herzl Tivadar, miután megmutatták neki, hogy a zsidó állam alapításának ötletével valaki jócskán megelőzte. A kezébe került alkotás, Leo Pinsker odesszai orvos Autoemancipáció című, németül írt könyve 1882-ben jelent meg, vagyis 13 évvel korábban, mint Herzl – a cionizmus alapművének tekintett – Judenstaatja. Mindkét mű vezérgondolata: hiábavaló arra várni, hogy az antiszemitizmust a felvilágosodás túlhaladottá teszi, a több évezredes gyűlölet csak akkor szűnik meg, ha a zsidóság a történelem aktív szereplőjévé válik, maga veszi kezébe sorsát, és saját államot alapít.

A budapesti születésű, főképp Nyugat-Európában alkotó újság- és drámaíró Herzl a sajátjának hitte az ókori zsidó állam feltámasztásának ötletét (HVG, 2004. július 3.). E gondolat azután fogalmazódott meg benne, hogy a bécsi liberális Neue Freie Presse tudósítójaként Párizsban átélte az árulással vádolt francia zsidó kapitány, Alfred Dreyfus pere kapcsán felszínre törő antiszemitizmust. Pinskert viszont az 1881-es oroszországi pogromok keserítették el annyira, hogy programmá emelje a zsidóság “önfelszabadítását” – és szintén a magáénak hitte az elsőséget. Mindketten tévedtek.

Egyikük sem tudott például egy Budán 1861-ben megjelent kiadványról, amelynek szerzője fehéren feketén papírra vetette: a zsidóságnak vissza kell térnie a talmudi hagyományhoz, és önálló nemzetté kell válnia saját hazájában, a Szentföldön (lásd Polgári malaszt című írásunkat). A Mesiás, avagy értekezés a zsidó Emancipátióról címen megjelent mű jóformán hatás nélkül maradt. A kor zsidó gondolkodói közül csak kevesekhez juthatott el: egyrészt, mert magyar nyelven íródott, másrészt, mert a hatóságok a “felforgató mű” kinyomtatott példányait azonnal elkobozták és bezúzatták. Valószínűnek látszik, hogy az utókornak mindössze egyetlen eredeti – a HVG által is megszemlélt – példány maradt fenn, ezt a Szabó Ervin Könyvtár őrzi. A magukat Mózes-hitű magyaroknak tartó zsidó tömegeket egyébként is hidegen hagyták a cionista gondolatok. Még az is megesett, hogy az Ábir Amiéli álnéven írt kiadványra időről időre rábukkanó történészek teljesen félreértették, és éppenséggel antiszemita pamfletnek vélték a zsidókat egyenjogúsítás helyett Palesztinába küldeni kívánó füzetkét.

Pedig a mű szerzője, Natonek József nem hazudott, amikor az előszóban hitbuzgó ortodox izraelitaként mutatta be magát. Az őscionista gondolkodó 1813-ban született a Komárom megyei Kömlődön. Zágrábban, Komáromban, a csehországi Nikolsburgban (ma: Mikulov) és Pesten folytatta tanulmányait, majd Jászberényben lett rabbi – tudható a róla készült legalaposabb, 1946-ban Tel-Avivban magyarul megjelent életrajzból, amelyet az egyik Natonek unoka férje, Frenkel Bernát hitoktató írt. Eszerint Natoneknek éppen egy emancipációellenes és a palesztinai letelepedést támogató zsinagógai beszéde miatt kellett elhagynia Jászberényt 1860-ban – Herzl Tivadar születésének évében. Miután a beszéd a hitközségen belül is vihart kavart, és kiváltotta a helyi rendőrhatóságok rosszallását is, Natonek elhagyta Jászberényt, Székesfehérvár rabbija lett, s ott vetette papírra “felforgató” gondolatait.

A két magyar származású őscionista – a zsidó hagyományokat alig ismerő Herzl és a rabbi Natonek – életútja több ponton kísértetiesen hasonlít. Egyikük sem elégedett meg azzal, hogy a zsidó állam gondolatáról könyvet jelentetett meg, hanem hozzá is fogott a terv megvalósításához. Natonek – miképp később Herzl is – megpróbálkozott azzal, hogy meggyőzze a török szultánt, engedélyezze a zsidók tömeges bevándorlását az uralma alatt álló Palesztinába. Az Oszmán Birodalom bécsi nagykövetének ajánlásával Konstantinápolyba utazó rabbi számos tárgyalást folytatott, de a szultánig nem jutott el: a találkozót meghiúsította egy váratlan esemény, a krétai görögök felkelése. Ám Natonek – akárcsak a szultánnal harminc év múltán szintén eredménytelenül tárgyaló Herzl – nem adta fel. Miképp Herzl a Die Weltet, ő is német nyelvű cionista folyóiratot indított, a Das Einige Israelt (Egységes Izrael), amely a zsidók palesztinai letelepedése mellett a héber nyelvművelés ügyét is felkarolta.

Natonek periodikáját a téma kutatói a világ első cionista folyóirataként tartják számon. Mármint akkor, ha egyáltalán ismerik munkásságát. Merthogy neve még lábjegyzetben sem szerepel például Walter Laqueur amerikai történész A cionizmus története című, először 1972-ben kiadott, hatszáz oldalas monográfiájában, sem a Jeruzsálemi Héber Egyetem professzorának, Shlomo Avinerinek 1994-ben magyarul is kiadott, A modern cionizmus kialakulása című könyvében. “Natoneket valóban méltatlanul elfeledték – válaszolta megkeresésünkre Danielo Gustavo Perednik, izraeli egyetemi tanár. – Felvettem a nevét a cionizmus előtörténetéről szóló szemináriumom anyagába, de igen kevés irodalmat találtam róla.” “Nem sokat tudok Natonekről – ismerte el kérdésünkre Shlomo Avineri -, csak Moses Hess-szel folytatott levelezése kapcsán találkoztam a nevével.”

A cionizmus előfutáraiként – a szocialista gondolkodóból a zsidó haza propagálójává lett német Moses Hess mellett – a történetírók rendre a poroszországi Cvi Hirsch Kalischer és a Szarajevóban született Jehuda Alkalai rabbi munkásságát tárgyalják, mondván, ők voltak, akik szakítottak a középkori zsidó vélekedéssel, amely szerint a “hazatérés” a megváltó eljövetelekor lesz esedékes. “Kalischer és Hess egymásról mit sem tudva szinte egy időben jelentette meg a zsidó haza feltámasztásáról szóló művét 1862-ben” – írja Moses Hess élete és nézetei című, 1969-ben megjelent tanulmányában Isaiah Berlin oxfordi politológus-filozófus, aki a jelek szerint szintén nem tudott Natonek József egy évvel korábbi művéről. Pedig a Natonek névvel biztosan találkozott: az említett tanulmányban maga is idézi Hess egyik írását, melyben egy francia zsidó szervezetet szólít fel arra, támogassa a “magyarországi Stuhl-Weissenburgban (vagyis Székesfehérváron) élő Natonek rabbit”, hogy tárgyalásokat kezdhessen a szultánnal. A cionizmus előfutáraival Natonek ugyanis sorra kapcsolatba került, s buzgalmával mindegyikük csodálatát elnyerte.

“Nagy lelki örömmel üdvözlöm lelkes levelét, mint első megnyilatkozását a hamisítatlan Jehudimnak (zsidóknak) – írta neki Moses Hess, hozzátéve: – Ilyenek csak keleten vannak még, ott azonban bizonyára nagy számban. Azonban nálunk, Nyugat-Európában csak kevesen vannak, különösen pedig Nyugat-Németországban, ahol én most lakom. Ebből megmagyarázhatja magának, miért léptem fel művemben olyan habozással, és miért nem követeltem mindjárt mindent, ahogy ön azt kívánná.” Kalischer ekképp írt Natonekről: “Szíve lobog, mint a tűz Palesztina iránti szeretetében, ám túlzásba esik. El akarja távolítani a török uralmat Palesztinából. De megírtam neki: Isten ments, a világ minden kincséért se gondoljon erre.” A diplomáciai tárgyalásokat is helyeslő Jehuda Alkalai pénzzel támogatta a törökországi utat, s az utókornak is fennmaradt írásaiban – Natonek levelei alapján – beszámolt a Fuad és Ali pasa nagyvezírekkel folytatott tárgyalásokról.

Valószínűnek látszik, hogy a Szentföldre való visszatérés évezredes gondolatának megvalósításáért Natonek József tette meg az első politikai lépéseket. Életrajzírója, Frenkel Bernát – Patai Józsefnek, a Múlt és Jövő folyóirat két világháború közti főszerkesztőjének kutatásaira hivatkozva – ennél is tovább megy: szerinte biztosra vehető, hogy gyerekkorában Herzl Tivadar a szülői házban Natonektől kapta első benyomásait a cionizmusról. “Natonek – írja Frenkel – bejáratos volt Herzl családjához, Herzl apja Natonek lapjának, az Egységes Izraelnek első előfizetői közé tartozott. Ő természetesen tudta, hogy Natonek Konstantinápolyban járt, és mi ügyben. A serdülő ifjú Herzl kíváncsiságát is felkelthette az ilyen távoli országokat járt ember, beszélgetett is Natonekkel erről az útról és annak céljáról, vagy az apjától tudhatta ezt meg.” Az Izraelben 1961-ben elhunyt rokon úgy véli: érthető, hogy bár az evangélikus gimnáziumi diákévek impressziói a tudat alá szorították Herzlben ezeket a benyomásokat, “a párizsi élmények nyomán mégis kisarjadzottak és sudárba szökkentek”.

SCHWEITZER ANDRÁS

Comments are closed.