Forrás: Magyar Rádió

Pontosan ötven éve történt, hogy Albert Einstein és Bertrand Russel közzétett egy kiáltványt, amelyben fölhívták az emberiség figyelmét egy esetleges atomháború következményeire. A téma aktuális, úgyszólván mióta csak atomfegyver egyáltalán létezik.

– Mi történt az elmúlt fél évszázadban a tudósok felhívása nyomán, lépett-e valamit előre az emberiség olyan értelemben, hogy csökkentette vagy elhárította az atomháború veszélyét?

– Én azt hiszem, történt, méghozzá két irányban, az egyik irány tulajdonképpen az volt, hogy érdekes módon először ennek a szörnyűségnek és tömegáldozatot követelő két bomba-ledobásnak a következményei a szakmai értelmiségben vetődtek fel, és a háború borzalmai után a tömeg, a közeg nem volt annyira érzékeny akkor még erre. 1955-ben, amikor ez a felhívás megjelent, ez megmozgatta az értelmiséget, és egyre-másra alakultak ki a nemzetközi tudósmozgalmak, és folyamatosan terebélyesedtek. A másik irány pedig azok a kutatások voltak, amelyek részben a hadtudomány, részben pedig a biztonságelmélet területén bizonyították az atomháború megnyerhetetlenségét – mondta Deák Péter biztonságpolitikai szakértő.

– Az atomsorompó-szerződésnek az volt a célja, hogy megakadályozza a nukleáris fegyverek további terjedését. Beszélhetünk-e arról, hogy eredményes volt-e ez a szerződés, hiszen azóta mások is szert tettek nukleáris fegyverre?

– Részben eredményes volt, mert egy sor olyan ország, amelynek meglenne erre a kapacitása, tulajdonképpen nem fogott bele ebbe, vagy leállt a programjával. Részben pedig eredménytelen volt, hiszen egy sor olyan ország, amelyik részben aláírta, részben nem írta alá ezt az egyezményt, azóta kifejlesztette azokat a technikákat, amelyekkel részben hordozókat, részben nukleáris tölteteket gyártani képes, sőt, van olyan ország, amelyik gyártja is, és van olyan ország, amelyik ezt demonstrálta, méghozzá kettő, Pakisztán és India legutoljára, és így került az atomhatalmak közé. Én mégis azt mondom, hogy bizonyos értelemben ez a szerződés serkentő is volt azoknak az országoknak a részére, akik mindenképpen hozzá akartak jutni ezekhez az eszközökhöz, és ezzel politikailag szembekerültek tulajdonképpen a civilizációval.

– Az Egyesült Államok a jelek szerint azt a jogot vindikálja magának, hogy beavatkozzék olyan esetben, hogyha valamely ország törvénytelenül szert tesz atomfegyverre. Ezen a jogcímen indult meg a háború Irak ellen, mint tudjuk, sem nukleáris, sem más tömegpusztító fegyvert ott nem találtak. Ugyanakkor a térségben egy másik ország, Irán jelenleg fejleszt ki, vagy állítólag készül kifejleszteni nukleáris fegyvert, Izrael máris rendelkezik ilyen fegyverrel. Nem nagyon szubjektív-e az Egyesült Államok hozzáállása ehhez, tehát van, akinek megengedem, van, akinek nem engedem meg?

– De meglehetősen szubjektív annyiban is, hogy elsősorban valószínűségekre alapoz, amikor fellép, és a ténylegesen meglévő tényeket figyelmen kívül hagyja. Én nem Izrael példáját hoznám, hanem elsősorban Észak-Koreáét, ahol rendkívül valószínű, hogy megvan az a bizonyos nem túl nagyszámú töltet és természetesen a hordozókapacitás, amely ha nem interkontinentálisan, de a térségben veszélyeztet. Sok motívum van e mögött, itt alku folyik, és az egyik dolog, ami a fellépést visszafogja, az, hogy amennyiben ez a veszélyhelyzet elmúlik, akkor például a rakétaelhárító rendszerek telepítésének aktualitása megszűnik, és jelenleg Japán és az Amerikai Egyesült Államok között egy óriási üzlet van ebben a tekintetben folyamatban.

– Augusztusban lesz hatvan esztendeje, hogy az amerikai légierő ledobta azt a bizonyos két atombombát, amivel a beszélgetést kezdtük, Hirosimára és Nagaszakira. Azóta szerencsére nem vetettek be sehol nukleáris fegyvert, van-e ma veszélye egy nukleáris háborúnak?

– Szerintem nincs, továbbra is fenntartja azt a nagyon fontos pozícióját, hogy elrettentő, hiszen ezért nem volt hosszú ideig, most már hatvan éve tulajdonképpen háború. A másik pedig az, hogy kis államok részéről ennek az eszköznek a használata eleve azt helyezi kilátásba, hogy maga az ország a válaszcsapás esetén teljes egészében elpusztul.

– Igen, de mi van akkor, ha teljesen kalandor – ha úgy tetszik őrült – vezetése van ennek az országnak, gondolok Észak-Koreára?

– Az van, hogy háború nincs, első csapás van, és utána egy tömeges válasszal tulajdonképpen a helyzet “megoldódik”, utána pedig kezdődik egy válságkorszak, amelynek a megoldása már nem a nukleáris eszközökkel történik.

– Van még egy lehetőség arra, hogy fanatikusok vagy őrültek használjanak nukleáris fegyvert, nem államok, hanem terroristák?

– Én azt hiszem, hogy ezzel jobban kell foglalkozni, mint eddig, általában tömegpusztító fegyverekről van szó, ezekhez a hozzájutás és az előállítás viszonylag egyszerű, a töltetekhez nehezebb, és a szállítása komolyabban kontrollálható, de ilyen fajta terrorista akciókra, ha nem is számítani kell, de mindenesetre számításba kell venni, és a szükséges ellenlépéseket vagy forgatókönyveket, rendszereket ki kellene dolgozni.

Kulcsár István

Comments are closed.