Forrás: ÉS

TÖRÖK TAMÁS

Mítosz és propaganda

A bukásban

Berkovits Balázs Hitler, az emberarcú című esszéjében (ÉS, 2005/18.) néhány olyan szempontot is felvet Hirschbiegel A bukás című filmjével kapcsolatban, amelyek nálunk sajnálatos módon alig kerültek szóba. Hogy mennyire jogos volt a filmet a “”kollektív amnesztiában” való részesítés” eseteként felmutatni, azt egyetlen adalékkal szeretném alátámasztani, olyan adalékkal, amely Németország manapság nálunk is sokszor elismerően emlegetett “múlttal való birkózásá”-ra, az ún. Vergangenheitsbewältigungra is ráveti árnyékát, hiszen diszkreditálja ennek egyik nagyszabású reprezentációját: Hirschbiegel és alkotótársai munkáját. Albert Speer, Hitler első számú kegyencének, az egykori birodalmi főépítész, később fegyverkezési miniszter “élethazugságáról” (Gitta Sereny) van szó. Speer háború utáni porhintése és A bukás között Joachim Fest, a film történész szakértője teremti meg a kapcsolatot.

Albert Speert a szövetségesek által felállított bíróság húsz évre ítéli. Speer háború utáni példátlan sikere, amely egykori munkatársának, Heinrich Lübkének, az Adenauer-kormány későbbi miniszterének karrierjét is túlszárnyalja, már a nürnbergi bíróságon és a berlin-spandaui fegyházban elkezdődik, ahol buzgón nekilát emlékei lejegyzésének, s ezeket barátai segítségével mindvégig ki is tudja csempészni. Speer 1966-ban médiasztárként lép ki a spandaui fegyház kapuján, s haláláig (1981) gondosan ápolja a “jó náci”, az “angyal a pokolból”, a “gyilkosok közé keveredett gentleman”, “az apolitikus szakember”, a “hatalomtól megrészegült művész” stb. imázsát, s ebben jelentős segítséget kap a műveit kiadó Wolf Jobst Siedlertől és a hatvanas években mellészegődött házi történészétől, Joachim Festtől, aki később Speer visszaemlékezéseinek (a Spandaui naplók mellett a német nyelvű könyvkiadás egyik legsikeresebb kiadványának) lektora és szerkesztője lesz, s akinek mellesleg egy Speer-életrajzot is köszönhetünk.

Speer mindvégig tagadja, hogy pontos információi lettek volna a nácik által végrehajtott tömeggyilkosságokról. Tisztára mosdatásához, illetve tisztán tartásához Fest – egyebek mellett a Frankfurter Allgemeine Zeitung “Feuilleton” rovatának tekintélyes szerkesztőjeként és publicistájaként – annak ellenére is különösebb fenntartások nélkül asszisztál, hogy már a 80-as évek elején megszólalnak olyan történészek, akik bizonyos források alapján kétségbe vonják ezt az ábrázolást. Fest elismerte, hogy Hitler-életrajzát, s így nyilvánvalóan A bukás című film alapjául szolgáló azonos című könyvét is, nagymértékben befolyásolták a Speerrel több éven át folytatott beszélgetések, sőt Speer, Marcel Reich-Ranicki Mein Leben című könyve (dtv, 2001) szerint, 1973-ban díszvendégként vett részt Fest Hitlerének megjelenése alkalmából Siedler lakásában tartott kiadói ünnepségen, ahol Speer “hamiskás mosolylyal pillantott az ünnepélyesen felravatolozott könyvre, s megfontoltan és nyomatékosan azt mondta: “Ő elégedett lett volna, neki is tetszett volna.”” (482.)

Fest természetesen Hirschbiegel filmjébe is importálta Speer hazugságait, hiszen pontosan a hívei segítségével önmagáról kialakított kép szerint jelenik meg A bukásban, amelyből egyetlen jelenetet külön is érdemes kiemelni. Speer és Hitler utolsó találkozásáról van szó, amikor a kegyenc meglátogatja idolját annak betonodújában, s szemmel láthatóan kelletlenül hallgatja végig Hitler nagymonológját. Amikor Hitler hőstettként emeli ki Európának a zsidóságtól való megtisztítását, Speer szemöldöke finoman, mondhatni elegánsan megrándul. Jól kivehető ez a kis fintor, hiszen az egész beállítás ezt szolgálja. “Ejnye, ejnye Alf, ezt azért már mégsem kéne” – mondja, sulykolja bele a nézőbe ez a kis rándulás. A történész főhajtása koronatanúja előtt.

A legutóbbi időkben, különösen Susanne Willems kutatásainak köszönhetően, olyan dokumentumok is napvilágra kerültek, amelyek immár nem hagynak kétséget afelől, hogy Speer nemcsak tudott a népirtásról, hanem elő is mozdította azt. Nem kell különösebb képzelőerő annak belátáshoz, hogy a Speer-jelenség nemcsak afféle lokális jelentőségű szemfényvesztés, hiszen az 1945 utáni Németországban egy egész nemzedék találta meg benne önigazolását. Örvendetes ugyanakkor, hogy a német televízió a napokban mutatta be Heinrich Breloer Speer und Er című négyrészes tévéfilmjét, amely Albert Speer történetét a terhelő dokumentumok alapján dolgozza fel. Mintha lelkiismeret-furdalás lett volna úrrá a német sajtón A bukás körüli felhajtás miatt, ugyanis a lapok ezt a filmet is hasonló méretekben tárgyalták.

Fest mindeközben legújabb, idén megjelent könyvében (Die unbeantwortbaren Fragen. Notizen über Geschpräche mit Albert Speer zwischen Ende 1966 und 1981, Rowohlt Verlag) elismerte, hogy Speer őt is manipulálta, ugyanakkor egy, a napokban készített interjúban már arról beszél, hogy mindent azért nem hitt el neki. (Süddeutsche Zeitung, máj. 11.) Milyen kár, hogy A bukás forgatásának idején ezek a kételyek még nem fogalmazódtak meg benne, s társaival együtt útjára bocsátotta a közvetve Speer “élethazugsága” alapján is forgatott filmet, amelynek magától értetődően semmi köze semmiféle Vergangenheitsbewältigunghoz. Éppen ellenkezőleg, a történész Joachim Fest minden történetileg lényeges szempontot mellőzve és megrészegülve a közreműködésével Albert Speer körül kialakult személyi kultusztól, oroszlánrészt vállalt “a felejtés előkészítésében”.

Török Tamás

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 21. szám

Comments are closed.