Forrás: ÉS

BRÓDY ANDRÁS

Mélyek a sebek

A jó kutató arról ismerszik meg, hogy jó időpontban jó kérdéseket vet fel. Losonczi Ágnes szívszakasztó könyve az 1993-95 évek folyamán megkezdett családtörténeti kutatásról számol be. (Sorsba fordult történelem. Holnap Kiadó, 2005.) Csapata egy budapesti kerületben mintegy hetven család történetét kutatta fel, hogy életük fordulatait megismerje. Amit talált, azt az előző évtizedekben nem lehetett volna ilyen formában nyilvánosságra hozni. Az ezredfordulóra pedig a bársonyos fordulat kopott oly érdessé, hogy már-már az őszinte beszámolást is gátolja. Ami nem változott, az a rövid időre feltárulkozó családok borzalmas tapasztalatainak nyomasztó súlya, valamint a szerző belátó és tiszta embersége, elemzőkészsége, tudományos és művészi formáló ereje, amellyel a mintából a huszadik századi Magyarország lelki térképeinek maradandó tárlatát alkotta.

A minta viszonylag kis mérete ellenére teljes mélységében tárja fel az ország aktuális szenvedéstörténetét. Családok százezrei emelkednek és esnek, tulajdonuk gyarapodik és porlik, olykor többször, az állandósult polgárháborús vagy ehhez közeli sorsfordulatokat bőven termő időszakban. Csak tőszavakban: ultimátum, világháború, hadikölcsön, szétesés, polgári forradalom, kommün, különítményesek, Trianon, lakosságcsere, vagonlakás, infláció, világgazdasági válság, moratórium, statárium, vagyonváltság, világháború, zsidótörvények, területszerzés, hadüzenetek, mozgósítás, munkatáborok, haláltáborok, kiugrási kísérlet és nyilasuralom, hadszíntér, a főváros ostroma. Majd területvesztés, megszállás, elhagyott javak, jóvátétel és infláció, földosztás, bankok és bányák államosítása, koholt perek és a demokrácia felszámolása, magánvállalatok és társadalmi tulajdonok államosítása, lakások és házak kisajátítása, beszolgáltatás, szövetkezetesítés, tagosítás, kitelepítés, 56 és megtorlása, újra szövetkezés, új mechanizmus, a prágai tavasz letiprása, népfront és ellenzéki mozgalom, stagnálás és rendszerváltás. Függetlenség, kárpótlás, infláció, maffia, korrupció. A feszültség csak nem szűnik. A harmadik kormány “egész pályás letámadása” óta erősödnek a kísérletek a cigányság, az “idegenszívűek”, a haladó társadalmi és szabadságeszmék kriminalizálására, a megfélemlítésre és semmibevevésre, a rasszizmus és vandalizmus takargatására, bátorítására és bevonására.

*

A családbeszámolók visszatérő szavai: megölték, bebörtönözték, elüldözték, kitelepítették, kirúgták, elvették, elvitték. Ez többségében gaztett volt, még akkor is, ha ezt időnként nemcsak törvényesen szentesítették, de időnként még az egyházak is megáldották. S ha ezeknek az igéknek a cselekvő alanyait keressük, akkor ezek többnyire, bár az idő némi eltolódásával, azonosak a szenvedő alanyokkal. Mi tettük mindezt egymással. Vagy legalábbis eltűrtük, mint korábbi cselekedeteink vagy nem-cselekvéseink védhetetlen következményeit. A döntő többséggel megválasztott, bár kétségtelenül sokszor valódi választási lehetőség nélkül és kényszerből vállalt állami képviselők mindenkori alakzataival kart karba öltve. Újból és újból bukva, és mégis újból és újból felkelve, sokat változva, edződve, sőt okosodva és tapasztalatokat szerezve. A maradandót, a régit, a családot, a szellemi és magatartásbeli örökséget keresve a változásokban. Nagyszüleinkben kutatva a minket kötő sajátosságok után, gyerekeinkben figyelve céljaink bontakozását, kiteljesedését vagy elhajlását.

A könyv külön fejezetet szentel annak, amiről a kérdezettek beszéltek, s amiről hallgattak. S kik miről és milyen időszakokról beszéltek, s miről hallgattak, még a kiáltásnál is hangosabban. Három megfigyeléssel szeretném ezt kiegészíteni. Mindenki beszél a sérelmekről, a sebekről, amelyeket a történelmi események családjuknak s nekik okoztak. S ezek valóban létező, nyomasztó, húsba és lélekbe vágó sebek, amelyek idők múltán még csak egyre mélyebbre maródnak a családi tudatba. Senki nem beszél azonban azokról a sebekről, amelyeket családjuk vagy maguk másoknak okoztak. (Kivétel: valaki háryjánoskodva dicsekszik, hogyan akasztotta párttitkárját ruhástól a fogasra, amelyről az nem tudott lekecmeregni. Nem teljesen hihető történet, de ha esetleg nem esett is meg, vagy nem teljesen úgy, mint azt az emlékezet diktálja, arra biztosan jellemző, hogy mit szeretett volna tenni.) Maga ez a nagy hallgatás statisztikailag teljességgel lehetetlen. Nem vették volna észre, amikor ők bántottak másokat? Itt mindenki csak áldozat? Mindenki csak vesztett, vagy pedig az a természetes helyzet, amikor éppen ő van felül vagy kerül feljebb?

A második jellemző vonás, hogy bár háromszor tombol itt olyan infláció, amely nemzetközileg is különlegesen nagy mértékű (ezekben a többség valóban csak veszít, és igen kevesek nyernek), ez mégsem hagy nyomot a beszámolókban. Holott – éppen roppant méretei miatt – mindenkor a jövedelmek és tulajdonviszonyok talán legnagyobb arányú átrendeződésével jár együtt. Lehet, hogy az általános gazdaságtani képzetlenség miatt ezt is olyan természeti csapásnak tekintjük, mint az árvizet vagy tűzvészt. Az utóbbiak szintén biztosan érték őket valahol és valamikor, de a veszteséget és romlást csak személyi viszonyaikon keresztül ismerik fel. Miért törlődik el az infláció és pénzromlás megalázó nyoma?

Végül világosan érződik, hogy a holokauszt mellett – ennek időnkénti szóba kerülése jelzi, hogy itt-ott némiképpen oldódni tud a fájdalom, és van, aki képes már szólni – majdhogynem néma marad az emlékezés 1956 eseményeiről. Ez csak azt jelentheti, hogy a valóságos élményeket a mindenkori végletes és véglegesített hivatalossal szemben (régen: ellenforradalom, ma: szabadságharc) nem óhajtják egyénileg megfogalmazni. (Az egyik beszélgetésbe ugyan élesen közbevág a kérdezett anyja, és határozottan ellenforradalminak minősíti a cselekményt.) Valószínűleg arról van szó, hogy itt majdnem minden család belsőleg is megosztottá vált, s családtörténetről kérdezve nem tudják családjuk álláspontját megfogalmazni, mert maguk sem tudtak dűlőre jutni. Mint minden kényes ügyben, inkább hallgatás a válasz. Nem biztos, hogy a múltat be tudjuk vagy be lehet vallani, s ha megtesszük, akkor már minden rendben is van. Kezdetnek már az is elég volna, hogyha az újabb gazemberségek elkövetését igyekeznénk kerülni.

*

A beszámoló takarékosan bánik a számokkal, és ez helyes is. Itt lelkek szólnak, és szavakra, azok zenéjére, intonációjára, szerkezetére és gondolati ritmusára, színére és modulációira irányul a figyelem. Ennek a füllel és szívvel végzett kutatásnak már rég mestere a szerző. Figyel akkor is, ha a kimondott vélemény egyéni és talán nem is tetsző. Mert, még ha ellentmond is annak, amit ki-ki gondol vagy hallani szeretne, nem tehetjük meg nem történtté mindazt, ami megtörtént. A tények azok tények, s ha a családi emlékezetből éppen azt a melódiát vagy sikolyt váltják ki, ahogyan az le vagyon kottázva, akkor ezzel kell szembenézni. (Egyébként – mintegy könyv a könyvben – keretes ábrákban, szövegekben és jegyzetekben minden számszerűen szükséges tudnivaló felsoroltatik. Enciklopédikus tömörséggel kapunk megbízható beszámolót nemcsak az országról, de ezen belül elsősorban a befogadó főváros helyzetéről, állapotáról és ezek változásairól.)

A kutatás egyik legérdekesebb számszerű eredménye egy háromszor három számból álló táblázat, amelyből – azt soronként, illetve oszloponként szemlélve – megtudjuk a mintaelemek véleményét helyzetük javulásáról, változatlanságáról vagy romlásáról, illetve a rendszerváltás iránti rokonszenvéről, ellenszenvéről vagy bizonytalanságáról. A tagolás itt tisztán minőségi, mértékeiről nem alkothatunk pontos képet. De józanságával és objektivitásával mégis némi optimizmusra hangol.

Látjuk (egy keretes “idősori” közlésből), hogy az átlagkereset 2003-ra ugyan tíz százalékkal meghaladta az 1989-ben elért szintet, de a foglalkoztatás még húsz százalékkal elmarad. A reáljövedelem jövőre fog tán visszatérni a 16 év előtti állapotba. De ezt is úgy teszi, hogy közben egyenlőtlensége egyre nő. Az emberek és családok zöme tehát még ekkor se fogja elérni az előző generáció már elért szintjét. Az életminőség egyéb mutatóinak süllyedése, és az értük kívánt munka nagyobb mértéke és intenzitása külön nyomasztó. Valóban a kérdezettek kevesebb mint negyede láthat csak javulást, negyedénél több nem jut előre, közel felének pedig egyre romlik helyzete és státusa.

Ennek ellenére majd egyharmaduk üdvözli a rendszerváltást. (S nem feltétlenül és főként azok, akik anyagilag is jól jártak vele. Nem csak kenyérrel él az ember.) A családok zöme ambivalens, közel egyharmada (de több mint az elfogadók) sivárnak látja. Persze, ahogy bizonytalankodni is sokféle módon lehet, úgy az elutasítás is többféle irányból és változatos indokolással történik meg.

*

A rendszerváltás teendőit, tehát az ország helyzetének javítására, a társadalom békülésére és az állami apparátus modernizálására igen ritkán adódó lehetőség kiaknázását eddig kétségtelenül elfuseráltuk. De talán mégsem véglegesen. Ez azonban szigorúan személyes vélemény, amit a fenti adatok semmiképpen nem bizonyítanak. Amit mutatnak, az csak annyi, hogy a generációnyi pangás és ellenségeskedés ellenére a türelem és remény még nem foszlott el végleg. Bízom abban, hogy például éppen a társadalmi tudományok területén a publikáció nagyobb szabadsága néhány évtized múltán mégis hoz majd némi eredményt. Kortársait a kutató ugyan soha nem szokta meggyőzni, de színre lépnek az új generációk, és az új ismeretek birtokában szabadabban dönthetnek majd arról, hogy mit fogadnak el meggyőzőnek és igaznak.

A tanulmány ezért minden politikusnak kötelező olvasmánya lehetne. Sőt: szigorúan nyilvános érettségi tételként javasolható. Már ha valóban politikával és országa jólétével óhajtana foglalkozni, nem eszméi vagy személye közéleti fitogtatásával, valamint saját anyagi jólétével. Az ország politikai légköre romló, a politikai érdeklődés fokozatosan csökken. Pedig, mint a szerző összefoglalja: “Az élettörténetek elbeszéléséből az derült ki, hogy a XX. századot lezáró utolsó változást követően az identifikációs kérdések, az önmeghatározás és a hovatartozás egyenrangú problémává vált az elemi életküzdelmekkel.”

Az elemi életküzdelmekben eddig nem segítette, az önmeghatározás és hovatartozás tekintetében pedig egyre megosztottabbá és széthúzóbbá tette a társadalmat a politika. Ezen kellene tehát változtatnia.

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 21. szám

Comments are closed.