Forrás: MA

Magánkiadásban jelenik meg Báló Ottília – Vincze Attila Tamás: Czeizel Endre – a genetikus és világa – című könyve. Szó esik példaképekről, barátokról, tudósok genetikájáról, és persze az elmaradhatatlan magzati tudnivalókról.

2005.05.30 13:07 ma.hu

Részletek a könyvből:

“Eredetileg az volt a terv – riportalanyommal, Czeizel Endrével való megbeszélésünk szerint -, hogy az előszóban róla írok majd, megismerkedésünkről, és arról, hogy milyen embernek is látom őt. Majd annak rendje és módja szerint bemutatom a könyvet, és ráhangolom az olvasókat a témára. Eredetileg ez volt a terv… Amit azután el kellett vetnem, és egy teljesen új, más megközelítésű előszót írnom. Ez következik az alábbiakban.

Czeizel Endrét több mint négy éve ismertem meg, akkor készítettem vele az első interjúmat. Azóta három könyvhöz dolgoztunk együtt. Ebből egy az ő Sors és tehetsége volt, egy másik az én Netközelbenem, a harmadik pedig Teller Ede – a tudós és világa című kötetem, melyhez a professzor írta az előszót. Ez utóbbi mű másfél éve jelent meg, és mivel közös munkánk kellően eredményesnek tűnt, felkértem hát a világhírű tudóst egy további együttes vállalkozásra. Ennek célja az lett volna, hogy 2005 áprilisára, 70. születésnapja alkalmából róla is készíthessek egy hasonló jellegű, életművét átfogó könyvet. Czeizel Endre első szóra, örömmel állt rá a dologra.

A tizenöt hónap alatt szép lassan gyűltek az interjúk, majd az utolsó négy hónapban komolyabban is belehúztunk a munkába. Végül február elején el is készültünk vele. És ekkor, mint derült égből az a bizonyos villámcsapás, “megjelent” a professzor fia, Balázs, azzal, hogy ő szeretné kiadni munkánkat. Minden bizonnyal üzletet látott a könyvben. Joggal. Sajnos azonban több probléma is volt az ajánlatával. Ezek egyike például az, hogy előnytelen feltételeket kínált, sokkal rosszabbakat, mint egy nagynevű kiadó, aki szívesen illesztette volna életrajzi sorozatába kötetünket. Gondot jelentett továbbá, hogy Czeizel Balázs ezzel a projekttel kívánt debütálni a hazai könyvkiadás színpadán, ami szerintem – és Czeizel Endre szerint is – eleve alacsonyabb eladott példányszámot jelentett volna, hiszen a terjesztést és a marketinget ugyanúgy meg kell tanulni, mint bármely más szakmát, elsajátításukhoz pedig egyetlen hónap aligha lehet elegendő. Hasonlóképpen egyetértettünk riportalanyommal abban is, hogy ha Czeizel Balázs cége adna ki Czeizel Endre 70. születésnapjára egy kötetet, az finoman szólva is amatőrség látszatát kelthetné a közönség előtt.

A könyv kiadásának feltételeit illetően végül nem tudtunk közös nevezőre jutni. A Czeizel fiúnak azonban – kihasználva, hogy egy apa nem könnyen mond nemet gyermeke kérésére – azt mindenképpen sikerült elérnie, hogy megromlott a professzor és köztem évek óta fennálló jó kapcsolat, olyannyira, hogy a genetikus a továbbiakban nem volt hajlandó együttműködni a könyv megjelentetése érdekében.

Fontos megjegyeznem, hogy mindez azután történt, hogy az anyagokra áldását adta, és már csak az utómunkálatok voltak hátra. Igaz, a “csak” szócska itt nem teljesen helytálló, hiszen egy semmivel sem kevésbé fontos munkafázisról van szó, mely ugyanúgy nélkülözhetetlen a sikeres végeredményhez, mint az összes többi szakasz. Sajnos ebben a folyamatban is elengedhetetlen lett volna riportalanyom közreműködése, ám az ismert okokból az ő segítségét mellőznünk kellett. Ennek következményeképpen előfordulhatnak munkánkban apróbb hibák, vagy hiányosságok.

Ehhez kapcsolódik, hogy az eredeti terv szerint a könyvet sok-sok fényképpel illusztráltuk volna. És úgy képzeltük el, hogy kemény borítással jelenik majd meg, a hátulján egy idézettel Kertész Imre tollából, melyet kiváló írónk a genetikus professzornak írt, a tudós munkásságának hasznosságát méltatandó. Lett volna a kötetben irodalomjegyzék, továbbá levélrészletek Szent-Györgyi Alberttől, Illyés Gyulától és Victor Vasarellytől, Czeizel Endrének címezve. Mint az hamarosan nyilvánvaló lesz minden kedves olvasó számára, ezek végül mind elmaradtak, kimaradtak.

A fotók, a levelek és a Kertész-idézet elsősorban a szerzői jogok okán, másodsorban meg azért, mert nagyobb részük nem is jutott el hozzám. Az irodalomjegyzék pedig azért hiányzik, mert arra Czeizel Endre legutolsó találkozásunkkor azt mondta, hogy még változtatna rajta. Sajnos ennek véglegesítésére sem került már sor.

Hogy a viszontagságok ellenére miért döntöttünk mégis úgy társszerzőmmel, hogy a megkezdett vállalkozást be kell fejeznünk? Leginkább azért, mert ez egy minden “fogyatékossága” mellett is rendkívül fontos könyv. Legalábbis mi annak érezzük. Ugyanis hiszünk abban, hogy rajta keresztül mi is tehetünk valamit a fejlődési rendellenességek megelőzése, a magzatok biztonságos fejlődésének segítése terén. Mert ha csak egyetlen újszülött egészségesebb világra jöttét érhettük el azáltal, hogy felhívtuk a figyelmet a lehetséges veszélyekre, valamint azok kivédésének módjára Czeizel Endre szakmai munkásságát és tudományos eredményeit bemutatva, már akkor is megérte.

Itt kell megjegyeznünk, hogy e könyv jelen formájában nem tartalmazza az eredeti elgondolás szerint elkészített anyag egészét.

A terjedelemnek ugyanis anyagi lehetőségeink szabtak határt, így rövidíteni, a témák közül választani voltunk kénytelenek. Egy azonban bizonyos, hogy jogásszal való egyeztetést követően kéziratunkból kiadásra kizárólag azok a részek kerültek, melyeket Czeizel Endre átnézett, saját elgondolása szerint átjavított, jóváhagyott, és ezt követően általunk való átdolgozásra részünkre eljuttatott.

A most kimaradt fejezetek reményeink szerint a későbbiek során – egy vagy több kötetben – még az olvasók elé kerülhetnek. Legalábbis mi így tervezzük.

Egyetlen dologról kell még szót ejtenünk, arról, hogy mi volt köztünk az eredeti munkamegosztás. Mert hogy ilyen is volt. A témákat, azt, hogy mikről kell szólnia a könyvnek, én vetettem föl. Az interjúkat is magam készítettem. Bár van egy-két rész, ahol Czeizel Endre az “öninterjú” műfajával élt. (Nem kell meglepődni, ez egy nagyon hatékony és elterjedt módszer, ugyanis a riportalany gyakran jobban ki tudja emelni a fontos és lényeges elemeket a saját életéből, mint kérdezője. Sokszor persze ennek épp az ellenkezője igaz.) Ezeket a fejezeteket is jómagam dolgoztam át formailag és stilisztikailag. Szerzőtársam feladata volt az anyagok megírása, az interjúk “formába öntése”. Czeizel Endre saját kérésére maga fogalmazta meg a tudományos munkásságával kapcsolatos fejezeteket, mert úgy gondolta, hogy azt ő képes a legjobban prezentálni, és én csak egyetérteni tudtam vele. Így e részekben a kezdeményezés és koordinálás mellett csak a stilisztikát érintő korrekciókra korlátozódott szerepünk.

A kiváló tudós a kiadás körüli “sajtóháborúnk” egyik “fejezetében” bestsellernek nevezte könyvünk anyagát, hármunk közös munkáját. Ez természetesen megtisztelő számunkra, és remélem, hogy nem túlzás, hanem csupán megelőlegezett bizalom. De ez már sokkal inkább Önön, az Olvasón múlik, mint rajtunk. Jó olvasást!” – írja az előszóban Vincze Attila Tamás

“Hittem ugyanakkor abban, hogy Magyarország nem süllyedő hajó, és esetleg itt is lehet “amerikát” csinálni. Azt kell mondanom, részben igazam is volt. A később bemutatott tudományos teljesítményemet a “központokban” is sokra értékelték, és nem biztos, hogy ezekre külföldön képes lettem volna.”

“A természetes zöld táplálékokban, így a spenótban, a sóskában, a brokkoliban, a fejes salátában stb. előforduló vitamint Lucy Wills, angol orvosnő fedezte fel 1931-ben, és a B12-vitamin ikerpárjának tartotta. Az új vitaminnak ezért a B11 nevet adta. Később mégis a folát elnevezése vált ismertté, mivel elsősorban a zöldségekben található és latinul a folium zöldlevelet jelent. E fontos vitamin névadásának a története megér egy rövid kitérőt.

A férfiak 96 %-a szereti a nőket, különösen a csinosakat. Az okos nőket már sokkal kevésbé, a náluk okosabbakat pedig természetellenesnek tartják… A tudomány vezetői csaknem mindig férfiak, ezért már csak “dafke” sem fogadták el a “tudós nő” által javasolt nevet.”

“A magzatvédő-vitaminok hasznosítása elvileg három módon lenne elérhető. Az első a vitamin – elsősorban folát – dús táplálkozás lehetne. A magyar asszonyok napi folát bevitele 0,16 mg körül van, a fejlődési rendellenességek kivédéséhez azonban 0,66 mg-ra van szükség. A különbség 0,50 mg, és ezt naponta – minden nap! – tizenöt tányér spenót elfogyasztásával lehetne elérni… Erre még a gyermekük egészségéért “mindenre” hajlandó leendő édesanyákat sem lehet rábeszélni. Mégis, sok hazai orvos szerint elég egészségesen táplálkozni, másra nincs szükség – legalábbis ezt mondják nekem vissza a várandósok. E szakemberek talán példát mutathatnának a napi tizenöt tányér spenót elfogyasztásával… Ráadásul a folát felszívódásában van egy küszöb, ami miatt a nagyobb adagok elfogyasztásakor csak korlátozott a hasznosíthatóságuk. Ilyen felszívódási probléma nincs a folsav adásakor, ezért a folsav kétszer magasabbra emeli a vér folát szintjét, mint az ugyanolyan adagú folát.”

“Teller Ede neve e hazában sokáig az USA-beli “gonosz” héják szimbólumának számított. Így nem lepődtem meg, amikor 1980-ban az Amerikai Egyesült Államokban rendezett nemzetközi genetikai kongresszus kapcsán személyével a TV-képernyőjén találkoztam. Ekkor kezdte meg Ronald Reagan az elnökségért folytatott kampányát. Többször is láttam és hallottam, ahogy csillagháborús tervével a Szovjetunió megbuktatását ígérte. Az általa említett számokra már pontosan nem emlékszem, de hozzávetőleg a következőképpen érvelt: Az USA-ban a költségvetés kb. 10 %-át fordították akkor a fegyverkezésre, a Szovjetunióban ez az arány azonban 30 % körül volt. Reagan szerint a csillagháborús stratégia a fegyverkezésre fordított összegek megduplázódását tette szükségessé. Az USA ezt a 20 %-ot még valahogy meg tudta oldani, de a Szovjetunió a 60 %-os ráfordítást már nem. Hiszen már a 30 % is súlyos ellátási gondokat okozott a lakosság élelmezésében és más területeken. S ez a Teller Ede nevével fémjelzett csillagháborús koncepció bevált, a Szovjetunió összeomlása – Gorbacsov asszisztálása mellett – bekövetkezett. Így Teller Ede szerepe vitathatatlan a “kommunistának” nevezett gyarmatosító világhatalom megbuktatásában és közvetve, a közép-európai országok függetlenségének visszanyerésében.”

“Örkény Istvánnal való ismeretségemet – amit talán nevezhetek barátságnak – Köves Erzsébetnek, majd Radnóti Zsuzsának köszönhettem. Egyperceseinek és színdarabjainak írói és gondolati zsenialitását értettem és szerettem. Emiatt is féltettem egészségét az erős cigarettázástól. Naiv segíteni akarásom jeleként ezt kétszer szóba is hoztam. Kedvesen magyarázta: ő csak cigaretta mellett tud megfelelően koncentrálni az írásra. Az írás nélkül pedig nem sokat ér az élete…”

Utószó:

Czeizelizmus. Valószínűleg így nevezik majdan az ezredforduló egyik magyarországi világjelenségét. Sok mindent foglal majd magába ez a “fogalom”, aki voltaképpen egy embertudós, avagy tudós ember, s – örök vitákban akár – vállalja a polihisztorságot, melyben ugyanúgy hisz, mint pályatárs, vagy elődei. Tehát, hogy a tudomány nem önmagában létező dolog, a művészetekhez legalább annyi köze van, mint annak a korszaknak társadalmi, egészségügyi (etc.) problémáihoz, amelyben munkálkodik. Feltalál, vagy éppen sebeket talál, melyeket orvosolni kell, akár úgy is, ha (átmenetileg) felhasítjuk őket. A czeizelizmus – már írói ifjúkoromban – föltételezett egy olyan jövőt, amely akár az örökletes tényezők hatásaival is képes szembenézni, tekintet nélkül az éppen aktuális politikai helyzetre. Milyen furcsa ez ugyebár: például az öröklétnek dolgozó alkotók örökletességeiből értetni meg átmeneti létüket?! Akkor, hogy már mások klónoznak, a gének halhatatlanságával foglalkozni, amolyan XX. századiságunk sem titkolva? Titkokat megfejtve, de az orvosi titoktartás jegyében?

A kérdőjelek áradatában van egy biztos pont. Éppen: a pont. Ez a czeizelizmus. Pont. Ez.” – írja utószavában Veress Miklós.

A kötetet Szabó Anikó illusztrálta. A könyv a 2005-ös Könyvhétre (június 2-5.) jelenik meg, magánkiadásban, 1470 Ft-os áron.

Vincze Attila Tamás eddig megjelent könyvei:

2002 – Netközelben

2003 – Teller Ede – a tudós és világa

2004 – Színészeink Versközelben

2004 – A Sorstalanság Doktora

2005 – Utószó helyett (szerzőtársak voltak: Nemere István és Veress Miklós)

2005 – Isten – kommentár nélkül

Comments are closed.