Forrás: HVG

A hip-hop, amely szubkultúrából dollár tízmilliókat mozgató üzletté nőtt, szókimondó műfaj maradt. Legalábbis a progresszív része. És hódít az Egyesült Államokon kívül is; alkalmazkodva persze a helyi sajátosságokhoz. Mindenütt saját nyelven szövegelnek, a saját problémáikról. Hip-hop nemzetek Európától Afrikáig.

Eurovízió

Franciaország a második legnagyobb hip-hop “fogyasztó” és az európai produkciók többsége is itt születik. Főként afrikai és arab külvárosi fiatalok számára vált így artikulálhatóvá az elégedetlenség, a düh, a kilátástalanság, az identitáskeresés. Az egyik legnevesebb francia rapper a szenegáli születésű MC Solaar, aki beemelte a fősodorba a műfajt. A független rádióállomások mellett jól ismert adók kezdték el játszani a számokat, saját show műsora lett az irányzatnak. Nem mindenki felel meg azonban a main streamnek: az NTM formáció már nevében sem, ez a mozaikszó egy magyarul is létező káromkodás. Dalszövegeik többsége a kilátástalanságról, az igazságtalanságról, a lehetőség nélküli jövőről szól. Egyik koncertjüket követően hat hónapos börtönbüntetésre ítélték őket, mert a közönséget arra buzdították, hogy trágár dolgokat kiabáljon a biztonsági őröknek. A szakmán belül is vannak ellentétek: Solaart egy kollegája az “asszimilálódott fekete példájának” nevezte – ez zene lehet egy bevándorlási ügyekkel foglalkozó politikus fülének, de egy hip-hop muzsikus szájából koránt sem dicséret.

A német hip-hop megteremtői az országba érkező bevándorló családok gyermekei lettek, akik így a világ harmadik legnagyobb hip-hop közösségét hívták életre. Az elsők között szerzett nevet magának egy török származású lány, Aziza A., akinek ma már tévé- és rádióműsora is van. A török nők vágyairól, bevándorlókról, egyenjogúságról rappel a tradicionális török dallamokkal keverve a hip-hop alapokat. Hasonló sikereket ért el Sabrina Setlur is, aki indiai bevándorlók gyermekeként lett német állampolgár. Amellett, hogy fiatal tehetségeket támogat, az ENSZ jószolgálati nagyköveteként a menekültek helyzetén is igyekszik javítani. A két női előadó zenei és társadalmi elismertsége azért is bír különös jelentőséggel, mert már világszerte egyre többen nehezményezik, hogy a férfiak által dominált hip-hop kultúra eszközként bánik a nőkkel (erre főként a videóklippek képi világa a példa), az értékként számon tartott “sok pénz és nagy autó” kategóriák mellett.

Maffia, drog, munkanélküliség, szociális problémák, a bevándorlók kizsákmányolása – néhány példa az olasz hip-hop zenészek szociálisan érzékeny tagjainak témaválasztásából. Főként az ország déli részén élő fiatalok kérik így számon a társadalmi igazságosság fogalmát polgártársaikon. Nem ritka, hogy a szövegeket (főként délen) helyi dialektusban írják Ez tulajdonképpen lázadás az ellen az Észak-Olaszország ellen, amely nem látszik törődni a súlyos gazdasági nehézségekkel küzdő déli tartományokkal (egy 1997-es felmérés szerint Calabria, Campania és Szicília lakosságának kevesebb, mint 20 százaléka beszéli a hivatalos olasz nyelvet, ami nyilvánvalóan további gazdasági, társadalmi problémák gyökere a déli államban). A különböző nyelvjárások tudatos használatát azért is választják a fiatalok, mert úgy érzik, így tudnak igazán hitelesen beszélni a körülöttük élő “kisemberek” mindennapi problémáiról.

Kubától Szenegálig: perifériák?

Ej, haj, száll az ének

A hip-hop Kubát sem kerülte ki. A nyolcvanas években már egyes rádió- és tévéadókon keresztül a fiatalok találkozhattak a műfajjal. Sokan azonban az Egyesült Államok újabb beavatkozási kísérletének tartották, és fenntartásokkal fogadták. Ennek ellenére megtűrték a zenei próbálkozásokat (az első fecske-csapatok: Amenaza, Primera Base, Anonimo Consejo, majd a Bajo Mundo és a Freehole Negro), bár a rappereknek gyakran kellett a rendőrség zaklatására számítani, hiszen a hivatalos közegek éberen őrködtek, megakadályozandó az ellenforradalmi tevékenységeket. Egy alkalommal azonban Fidel Castro a baloldaliságáról híres jamaicai-amerikai Harry Belafonte, énekessel ebédelt, aki olyan meggyőzően beszélt a hip-hop-ról, hogy Castro végül belelkesedett: 2002-ben létrehozták a Kubai Rap Ügynökséget (Agencia Cubana de Rap), és az ország első embere még a szövegek konstruktív kritikájára is rábólintott.

Tűrt, sőt szinte már (félhivatalosan) támogatott műfaja lett a kínai kormánynak a hip-hop. A kontroll ugyan megköveteli a nóták cenzúráját, de a zenészek bátran rappelhetnek a nemzeti büszkeségről, a turistalátványosságokról vagy a kamaszkori lázadás hátulütőiről. Mivel Kínában a gyilkosság vagy a kábítószer-használat az elkövető kivégzésével is végződhet, így bajossá vált az amerikai hip-hop gengszer-tematikájának átvétele. A műfaj kínai művelői azonban megtalálták a saját – a politikai rendszer által elfogadott – hangjukat, úgyhogy tulajdonképpen jó idők járnak a kínai hip-hop-ban manapság. Van, aki azonban úgy véli, nemigen lehet hip-hop-nak nevezni azt, amit az itteni zenészek művelnek, hiszen csak arról beszélnek, hogy minden rendben van. Ez a műfaj azonban nem erről szól, a problémák felvetése és kritikák megfogalmazása volna a feladata. Kínában viszont egy perccel sem működhetne tovább.

Új szövetség

Az iszlám és a hip-hop – nem utópia a felvetés. A BBC nemrégiben készített egy dokumentumfilmet az Egyesült Királyságban élő muszlim fiatalokról, akik a hip-hop-ot művelik. Sokuk szerint ez a zene segíthet megismertetni az iszlám kultúrát a nem muszlimokkal, illetve a fiatal muzulmánok számára is könnyebb egy ilyen műfajon keresztül megőrizni hagyományaikat. A szövegek a toleranciáról, a megbékélésről, a megértésről szólnak. Sokan azonban felháborodásuknak adnak hangot a Koránra hivatkozva, amely nem engedi a hangszerek használatát, és elvet minden olyan dolgot, amely a Teremtő megismerésétől eltérít. Racionálisabb vélemények szerint felesleges “nemzeti” vagy “nemzetközi ügyet” faragni a zenéből, mert az nem mutathat túl önmagán, és nem képes hatni a létező sztereotípiákra, és legkevésbé sem alkalmas a véres összetűzések megakadályozására. Az Izraelben zenélő arab és zsidó fiatalok között többen ezt nem így látják. Hisznek abban, hogy a zenéjük segítheti a következő generációk fogalmainak újraértelmezését, és ily módon a műfaj képes közreműködni a béketeremtésben. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy zsidók és arabok főként külön-külön szedik rímekbe a jövőképüket.

Fekete zaj

Szenegál különös kivétel a hip-hop történetében. Az országot a nyolcvanas évek elején érte el ez a zenei irányzat, de itt nem a nehézsorsú fiatalok önkifejezésének eszköze lett, sokkal inkább a jó körülmények között élő dakari főiskolások alakították zenekarokat. Rövid időn belül azonban létrejöttek azok a bandák, amelyek hiteltelennek minősítették a jó egzisztenciával bíró muzsikusokat, és komoly kritikákat fogalmaztak meg velük, no és a társadalommal szemben is. A legtöbb afrikai országban igen népszerű a műfaj. A témák között a földrész problémái, a hagyományok megőrzése, a figyelemfelkeltés szerepel. A zene eszköz arra, hogy a fiatalok figyelmét felhívják az oktatás, egészségügy, kultúra, tanulás fontosságára. Yunus Rafiq, aki amellett, hogy zenél, hazájában, Tanzániában békeaktivistaként is dolgozik, úgy véli, hogy a hip-hop-pal az afrikai fiatalok visszakaptak valamit, ami a gyarmatosítással elveszett a kultúrájukból. A zene amolyan beavatási szertartássá nőtte ki magát. “A hip-hop az utca CNN-je.” – utal arra, hogy ez a műfaj a mindennapokból, a valóságból meríti témáit. Ruandában, a népirtást követően a fiatalok hamar rátaláltak erre a műfajra és nagyon népszerű lett a hip-hop. Szomália hip-hop kultúrája a valaha itt élő nomád népek diaszpórájához köthető. Az országot elhagyó családok gyermekei, akik még sosem jártak hazájukban, az internet segítségével teremtik meg a szomáliai hip-hop közösségét. Az afrikai népek hagyományaiban fontos szerepet játszó, az ősi kultúrát örökítő, és a mostani problémákat megvitató verselésre kaptak lehetőséget a hip-hop műfajával a fiatalok.

Aki a fentieknél különlegesebb információkra vágyik a hip-hop kultúra világából, az interneten megtalálhatja a finn női mc-k oldalát, keresztény hip-hop honlapokat, kínai zenészek elérhetőségét, és erdélyi fiatalok bemutatkozó oldalát is. A folyamatosan megújuló, alakuló és alakítható, befogadó műfaj – úgy tűnik – bármely országban, kultúrában, vallásban képes az önkifejezésnek és az azonosságtudat meghatározásának lehetőségét kínálni. Az akklimatizáció persze mindenütt más-más eredménnyel jár.

Kovács Andrea

Comments are closed.