Forrás: Népszava

Joseph Ratzingert immár több mint egy hónappal ezelőtt választották meg a katolikus egyház új fejének. Amikor a Szent Péter téren bejelentették, hogy II. János Pál után német egyházfő ülhet Szent Péter trónjára, a lapok azt találgatták, hogy az ismert teológus vajon pápaként is olyan konzervatív nézeteket vall-e majd, mint a Hittani Kongregáció fejeként.

Továbbra is kérdés, hogy az új egyházfő mennyire tudja orvosolni az egyház bajait? Melyek az egyház jelenlegi legnagyobb kihívásai, s e tekintetben mire számíthatunk XVI. Benedektől? Először is nagy változásokat kell véghezvinnie a Római Kúriában. A Kúria az államtitkárságból, az egyház különböző témaköreit átfogó kongregációkból, a pápai tanácsokból, bizottságokból, bíróságokból és hivatalokból tevődik össze. Ezeket a “dikasztériákat” (így nevezik a Kúria központi hivatalait), túlnyomórészt bíborosok irányítják. Egy világi államban ezek minisztériumoknak felelnek meg.

Az államtitkárság kancelláriához hasonlítható. Szerepe azért rendkívül fontos, mert a pápát a világegyház vezetésében segíti, és koordinálja a többi vatikáni hatóság munkáját. Az államtitkárságot a bíboros államtitkár irányítja, akit egyes médiumok szerepének könnyebb megértése végett “miniszterelnöknek” neveznek.

Az új pápa hivatalba lépésével előbb-utóbb változnia kell az államtitkár személyének, erre azonban várhatóan két-három évet kell várni. A múltban nem egyszer fordult elő, hogy a hivatalba lépő egyházfő nem változtatott az államtitkár, illetve a kongregáció élén állók személyén. Így történt ez XVI. Benedek pápává választása után is, aki mindenkit meghagyott hivatalában, így államtitkár maradhatott Angelo Sodano. Vagyis a nehéz döntést “elnapolta”. Nyilvánvaló azonban, hogy ez az állapot nem tartható fenn soká. Sodano esetleges távozásáról nemhogy hónapokkal, évekkel ezelőtt felröppentek hírek, ám II. János Pál mindvégig kitartott az olasz főpap mellett, aki jelenleg 77 éves, így két éve – az egyházjog értelmében – “kötelességszerűen” be is nyújtotta lemondását, amit a pápa nem fogadott el.

Az már XVI. Benedek eddigi megnyilatkozásai alapján is egyértelművé vált, hogy fontos számára az egyházi hagyomány megőrzése, egyes régi szokások felelevenítése. Erre utalt, hogy beiktatási szentmiséjét követő napon, április 25-én Szent Pál sírjánál imádkozott, amivel régi egyházi tradíciót elevenített fel. A Vatikánon kívüli, IV. században épült Szent Pál Bazilika a második legnagyobb a Szent Péter bazilika után. Az adott kor pápái egykor rendszeresen imádkoztak itt az egyházért.

A hagyomány előtérbe helyezését mutatja a fejedelmi többes visszaállítása. Egyházfőként a Sixtus-kápolnában tartott első szentbeszédében, április 20-án rendszeresen többes szám első személyben beszélt magáról, szakítva elődje, II. János Pál szokásával, aki újítás gyanánt rendszeresen az “én-t” használta. Ugyancsak a tradíció kiemelt tiszteletét mutatja, hogy a beiktatási szertartáson – csakúgy, mint első szentmiséjén – a liturgia szövegét latinul mondta, a szentbeszédet pedig olaszul. (Mindenesetre akadnak, akik örülnek a liturgiában tapasztalható változásoknak. A Német Ófilológus Szövetség elnöke, Hartmut Loos szerint az első szentbeszéd nagyon jó nyelvi stílusról, a latin kiváló ismeretéről árulkodik.)

A liturgia kérdése az új egyházfő több munkájában központi téma. Egyik visszaemlékezésében elárulta: regensburgi professzorként 1970-ben megdöbbentette az a vatikáni irányelv, amellyel lényegében – fél éves átmeneti idő után – betiltották az előző misekönyvet, s előírták, hogy az egyházmegyéken a liturgiában kötelező a nemzeti nyelv használata. Később aztán, amikor Ratzinger már a Hittani Kongregáció fejeként ténykedett, változtattak ezen az előíráson, s bizonyos kitételek mellett lehetővé tették, hogy a szentmiséken a latin liturgia szövegét mondják. Azzal, hogy az új pápa latinul beszélt, egyértelműen a régi hagyomány felélesztése mellett foglalt állást.

Hamar egyértelművé vált az is: bár XVI. Benedek többször hangoztatta, hogy elődje, II. János Pál irányvonalát kívánja követni, két teljesen eltérő személyiségről van szó. A lengyel pápa közvetlenségével hamar belopta magát az emberek szívébe. Joseph Ratzinger azonban alapvetően tartózkodó, az érzelmeit palástoló személyiség. Jellemző például, hogy beiktatási szentmiséjén a Szent Péter téren lévő mintegy százezer honfitársa abban reménykedett, anyanyelvén is mond néhány mondatot csakúgy, mint egykor II. János Pál, aki rendszeresen szólt lengyelül a hívekhez. Többen csalódottan vették tudomásul, hogy Benedek egy szót sem mondott németül.

Egy másik történet is azt igazolja, XVI. Benedek trónra lépésével másfajta stílushoz kell hozzászokniuk a híveknek. Amikor sajtótájékoztatót tartott, háttérben maroknyi gyermek figyelte az új egyházfőt. Lelkesen skandálták XVI. Benedek nevét, majd arra kérték őt, menjen oda hozzájuk. “Vieni qui, vieni qui” – hangoztatták. A német pápa azonban nem mozdult. Néhány gyermek csalódottan jegyezte meg: II. János Pál biztosan csapot-papot otthagyva rögtön ott termett volna közöttük.

Ami az új pápa további kihívásait illeti, súlyos gondot jelent a hívek csökkenő száma. Egyes volt szovjet utódállamokban, illetve Ázsiában ugyan sikereket ér el az egyház az evangelizáció terén, Kínában, Vietnamban és Koreában nő a katolikus hívek száma, Európában azonban nem ennyire rózsás a kép. Azokban az államokban, ahol gyökeres egyházi reformokat követelnek (Németország), illetve bizonyos botrányok rázták meg a helyi egyházat (Ausztria), évről évre többen lépnek ki belőle, mint amennyien belépnek.

Ennél is sokkal súlyosabb a helyzet Latin-Amerikában, ahol valóban drámai módon csökken a katolikus hívek száma. Ötven esztendővel ezelőtt a latin-amerikai katolikusok aránya kilencven százalékos volt. Mára ez hetven százalékra esett vissza. A protestánsok, illetve valamilyen szektához tartozók aránya húsz százalék, míg tíz százalék nem sorolja magát egyetlen egyházhoz sem.

Ezen adatokból egyértelműen kiviláglik, hogy az új egyházfő figyelmét részint mindenképp Latin-Amerikára kell irányítania. Ha elhanyagolják a közép- és dél-amerikai híveket, a katolikus egyház az elkövetkezendő évtizedekben további súlyos veszteségeket szenvedhet el a régióban.

Mindenesetre az “amerikai vonal” erősítéseként értékelhető, hogy XVI. Benedek a San Franciscó-i egyházmegye érsekét, az amerikai William Levadát nevezte ki az előzőleg saját maga által vezetett Hittani Kongregáció prefektusává. Korábban még egyetlen amerikai főpásztor sem töltött be ennyire befolyásos pozíciót a vatikáni hierarchiában. Feladata lesz az is, hogy megszólítsa az amerikai híveket, akik mindinkább úgy érezik, elhanyagolta őket a Szentszék.

Gyakorlati jellegű gondokat is orvosolnia kell a következő egyházfőnek: mielőbb megoldást kell találnia a Vatikán nem túl megnyugtató pénzügyi mutatóira. A Szentszék kimutatása szerint 2000-ig ugyan nyolc éven át több bevételre tett szert a Vatikán, mint amennyi kiadása volt, ezután azonban (2003-ig) minden évben veszteségesnek bizonyult. Szakértők szerint a fő baj az, hogy a Vatikánnak nincs igazi bevételi forrása. 2003-ban például a hívek gyűjtéseiből 80 millió euró folyt be. Jóllehet, az adományozók további 49 millióval toldották meg, ezt az összeget jótékony célra fordították. A költségvetés mutatóin úgy nem javíthat a pápa, hogy túlad a Szentszék néhány műkincsén, így kizárólag a hívek támogatására van utalva.

Nem lehet kizárni azt, hogy XVI. Benedek “meglepetéspápa” lesz. Ettől függetlenül Joseph Ratzinger eddigi megnyilvánulásai alapján is tehetünk könnyelmű megállapításokat arra vonatkozóan, milyen pápa is lesz ő, egyes kérdésekben milyen irányvonalat képviselhet.

Nagy talány az is, pápaként mekkora beleszólást enged az egyház ügyeinek intézésébe az új egyházfő. Tulajdonképpen úgy is feltehetnénk a kérdést: mennyire lesz demokratikus az egyház? II. János Pál mindig egyedül hozta meg döntéseit, nem foglalkozva azzal, hogy egyes határozatai nem nyertek el a lelkipásztorok tetszését. Minden évben, vagy legalábbis minden második évben a Vatikánba invitálta a püspököket a földkerekség különböző fertályairól. A főpapok ki is nyilvánították véleményüket, ez azonban nem igazán befolyásolta a lengyel egyházfőt. Sokan azt remélik, hogy XVI. Benedek jobban figyelembe veszi a főpapok álláspontját.

XVI. Benedek ugyan a “folytonosság” mellett tett hitet, a Hittani Kongregáció fejeként több alkalommal bírálta II. János Pált. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bármiféle feszültség lett volna kettejük között. Senkinek sem volt akkora mozgástere a vatikáni kúrián belül, mint a “főideológusnak”. Bátran bírálhatta a pápát, aki általában adott is német barátja szavára.

Miként változhat az ökumenizmus jövője? Aki kicsit is jártas egyházi ügyekben, azok számára különösen feltűnő lehetett, hogy 1986-ban Ratzinger nem vett részt a Szent Ferenc szülővárosában, Assisiben rendezett első egyházak közötti találkozón, amely II. János Pál kezdeményezésére jött létre, s 160 egyházi vezető vett rajta részt. Tizennégy évvel később a Dominus Jesus című írása keltett nagy aggodalmat a más vallásúak között, amely a katolikus egyház elsőbbségét hirdette a többi egyházzal szemben. XVI. Benedek pápává választása után ezért a katolikuson kívüli monoteista egyházak vezetői mintha némi aggodalommal fogadták volna az új egyházfő személyét, ám XVI. Benedek már első beszédeiben igyekezett minden kételyt szertefoszlatni: hitet tett amellett, hogy folytatja a párbeszédet a többi egyházi vezetővel. Hogy minden kétkedőt meggyőzzön, egyik első Vatikánon kívüli útjaként felkereste a római zsidó és muzulmán vallási vezetőket. Lépése sokakat meglepett, s arra utalhat, hogy pápaként e téren valóban ugyanazt az irányvonalat követi, mint nagy elődje függetlenül attól, hogy a Hittani Kongregáció prefektusaként nem mindig lelkesedett az egyházak közötti őszinte párbeszédért.

Első lépéseiről a felszabadítás teológiájának egykori vezéralakja, Leonardo Boff is elismerően nyilatkozott. Mint mondta: “jó jelzéseket küldött” a világnak, ezért nem zárja ki annak lehetőségét, hogy olyan “liberális teológus” lesz majd, mind egykor a múltban. Boffot igazán nem lehet Ratzinger iránti elfogultsággal vádolni. Amikor kiderült, a Hittani Kongregáció korábbi fejét választották meg új katolikus egyházfővé, lakonikusan csak ennyit mondott: “nem lesz könnyű az új pápát szeretni”.

XVI. Benedek kardinálisként nem volt a tömeges boldoggá és szentté avatások nagy híve sem. Ő inkább azt szorgalmazta, hogy néhány szentet példaként állítsák a hívek elé. Úgy vélte: a túl sok szentté és boldoggá avatással elvész a lényeg. II. János Pál azonban ezt a bírálatot sosem fogadta el. Tizenhét évig tartó pontifikációja idején 482 egyházi személyt emelt a szentek sorába, a boldoggá avatások száma pedig 1330. Ez több annál, mint ahány személyt elődei avattak szentté a megelőző négy évszázadban. XVI. Benedek egyik elő intézkedése éppen ezt a tárgykört érinti. Intézkedésének lényege az, hogy már a liturgiában különbséget tesz a szentté- és a boldoggá avatás között. A pápa döntésének értelmében a szentté avatási szertartásokat maga az egyházfő celebrálja, míg a boldoggá avatásokat a kúria egy másik személyisége. II. János Pálnál mind a szentté, mind a boldoggá avatások amolyan népünnepélyhez hasonlítottak. Karol Wojtylánál bevett szokássá vált, hogy minden ilyen ceremóniát ő maga celebrál. XVI. Benedek újítása nem nevezhető gyökeresnek és példátlannak, hiszen VI. Pál pápa pontifikációjának utolsó időszakáig minden katolikus egyházfő hasonlóképpen tett különbséget a szentté- és boldoggá avatási szentmisék között. Joseph Ratzinger már 1989-ben, a 30 Giorni nevű lapnak adott nyilatkozatában úgy foglalt állást, hogy különbséget kell tenni az egyház azon személyiségei között, akik példát mutatnak mindenki számára, illetve akik valamiféle üzenetet küldtek az egyháznak. Mint akkor fogalmazott, a külső szemlélő számára nem könnyű e tekintetben eltérést felfedezni. Május 14-én már nem az új pápa, hanem a szentté avatásokért felelős kongregációvezető, Martins bíboros celebrálta két új boldoggá avatott, a perui misszionárius nővér, Ascension Nicol Goni (1868-1940) és az amerikai apáca, Marianne Cope (1838-1940) ünnepi szertartását.

II. János Pál rendkívül aktív külpolitikát folytatott, hiszen megannyi országban személyesen hirdette az igét. Ratzinger is utazik majd, de valószínűleg nem annyit, mint elődje. Külpolitikai szempontból azonban komoly sikereket érhet el. Jelentősen javíthat a Szentszék és Oroszország viszonyán. II. János Pál uralkodásának idején II. Alekszij pátriárka ellenállása miatt orosz földön sosem jöhetett létre a két egyház vezetője közötti csúcstalálkozó. E téren jelentős változások következnek be: II. Alekszij már az elmúlt hetek alatt több jelzésértékű gesztust tett a német pápának. Az orosz-vatikáni kapcsolatok egyik fő akadálya – Moszkva szempontjából – II. János Pál lengyel származása volt. Az oroszok emiatt eleve nagy kétkedéssel szemlélték működését, XVI. Benedek trónra lépésével azonban ez az akadály megszűnt.

Javulás várható Kína és a Vatikán kapcsolatában is. (A lengyel pápa Pekingbe sem juthatott el.) Igaz, az új pápa megválasztása után a pekingi vezetés egyértelművé tette: a két állam között csak akkor képzelhető el a kapcsolat javulása, ha a Vatikán nem Tajvant, hanem a pekingi vezetést ismeri el Kína képviseletének. (Európa államai közül egyedül a Vatikán tart fenn diplomáciai kapcsolatokat Tajvannal.) XVI. Benedek ugyan közvetlen célkitűzései között nem említette meg a Kínával való kapcsolat javítását, ám május 13-án, tehát mintegy hónappal trónra kerülését követően arra kérte azokat az államokat, amelyeknek még nem vették fel a diplomáciai kapcsolatokat a Szentszékkel, hogy a jövőben tegyenek lépéseket az ügy érdekében. A pápa ugyan nem nevezett meg egyetlen államot sem, ám az olasz bíboros, Pio Laghi a Vatikán egyik legtapasztaltabb diplomatája úgy vélekedett, a katolikus egyházfő egyértelműen Kínára gondolt.

A változás egyértelmű jeleként értékelhető, hogy Kína Olaszországba akkreditált nagykövete, Dong Jinyi május 14-i nyilatkozatában elismeréssel szólt XVI. Benedeknek a vatikáni-kínai viszony javításáért tett erőfeszítéseiről. Kínában tíz-tizenkétmillióra tehető a katolikusok száma. Pontos kimutatás ugyan nincs róluk, ám becslések szerint a hívek fele tartozik a rezsim által is elismert Hazafias Egylethez, a másik fele pedig a Vatikánhoz hű, de föld alatt működő egyházhoz sorolható.

Mint láthattuk, XVI. Benedek és II. János Pál személyisége jelentősen eltér egymástól. Ám a jelek szerint megpróbál ő is népszerű elődje nyomdokaiba lépni még akkor is, ha ez a szerep kicsit idegen személyiségétől. Amikor II. János Pál temetési szertartását rendezték, a tömeg a lengyel egyházfő azonnali szentté avatását követelte. Erre ugyan az egyházjog értelmében nincs mód, ám Ratzinger három héttel megválasztását követően fontos lépést tett: elindította elődje boldoggá avatási eljárását. (Ez a legelső lépés a szentté avatás felé vezető úton).

Ám ennek csak egyik oka, hogy népszerű akar lenni a hívek körében. Nyilvánvalóan köszönetet is akar mondani az elhunytnak, hiszen a lengyel pápának köszönhette fényes vatikáni karrierjét: II. János Pál 1981-ben hívta a Vatikánba, s tette meg a Hittani Kongregáció prefektusának, amely a pápa utáni legbefolyásosabb pozíció. Egyházpolitikai szempontjai is lehetnek Joseph Ratzinger döntésének: így juttatja kifejezésre, hogy továbbra is számít a lengyel hívekre. Lengyelország Olaszország mellett a legfontosabb európai állam a papi utánpótlás szempontjából. Az öreg kontinensen e tekintetben aggasztó az egyház helyzete: száz papi hivatásra mindössze tizenkét szeminarista jut. Ennél Amerikában, Afrikában és Ázsiában sokkal kedvezőbbek az adatok. Ha tehát a lengyel hívek kevésbé bíznának a Vatikánban, az hosszabb távon az egyház befolyásának jelentős visszaesését eredményezné Európában.

Rónay Tamás

Comments are closed.