Forrás: NOL

Szőcs László, 2005. május 28. 00:00

Nem és igen az európai alkotmányra – francia plakátokon Holnap Franciaország, szerdán Hollandia rendez népszavazást az EU alkotmányos szerződéséről. Mindkét alapító tagállamban könnyen elképzelhető, hogy elutasítják a leendő (?) alaptörvényt. Tudósítónk az EU történetének két kulcsfontosságú városát, Strasbourgot és Maastrichtot kereste fel.

Virginie, a strasbourgi Urbania szálló recepciósa Európából él. Szó szerint. A hotel akkor telik meg, amikor – havonta négy napig – itt ülésezik az Európai Parlament, s ezrével jönnek a tisztviselők, a képviselők, az asszisztensek, a lobbisták és az újságírók. Ilyenkor Elzász fővárosában alig lehet taxit kapni, esténként a hangulatos Petite France negyed éttermeiben megtelnek a kockás abroszos asztalok, majd a várossal együtt virágoznak a házasságon kívüli kapcsolatok.

Igenekre buzdít a plakát Hollandiában

Virginie – aki a törzsvendégnek akkor is ad szobát, ha egyébként nincs – mégis nemmel fog szavazni most vasárnap az EU alkotmányos szerződésére. – Van nekünk alkotmányunk: a francia. Nem akarjuk, hogy kívülről erőltessenek ránk dolgokat. Nálunk például 35 órás a munkahét, Angliában akár 48 órát is lehet dolgozni. Én viszont nem szeretnék – magyarázza a fiatal hölgy.

Fedje jótékony homály, hogy Virginie vajon hol olvashatta az alkotmány szövegében: 48 órát kell majd neki is dolgoznia. Bár kétségtelen, az alkotmány – illetve a róla szóló másodirodalom – felkerült az itteni könyvesboltok sikerlistáira, a legtöbben azért az egymást érő televíziós politikai vitaműsorokból tájékozódnak. Ezekben pedig, ugye, mindig a szimpatikusabbnak hiszünk. Kezünkben egy pohár sör és a távkapcsoló: a képernyőn éppen Philippe de Villiers, a magát szerényen Mozgalom Franciaországért-nak nevező párt vezetője, illetve DSK feszül egymásnak. DSK-t, azaz Dominique Strauss-Kahnt, a Szocialista Párt egyik régi motorosát a franciáknak nem kell bemutatni. Épp ez a fő hátránya: hiába beszél jól – sőt, nagyon jól! – az alkotmány mellett, korábban megégette magát egy-két botrányban, az Elf-konszern ügyében is. – Hogyan jön ahhoz, hogy most itt ossza az észt? – gondolhatja Virginie és sok más Virginie. A nem túl jó arcú, magát katolikus-szuverenistának nevező De Villiers a kínai ruhadömpinggel riogat, ami nagyon jó téma, mert tény, hogy az olcsó áru újabban visszavetette a francia textilipar termelését. – De mi köze ennek az európai alkotmányhoz? – kérdem ezúttal én, helyet követelve saját riportomban. Önkezűleg, a távkapcsoló Standby gombjának alkalmazásával vetek véget a tévévitának. Úgy tűnik: Jacques Chirac elnökkel, aki egyre nagyobb elánnal vetette magát az “igen” kampányba, sem az a gond, hogy mit mond, hanem az, hogy ő Jacques Chirac elnök. Sok választó meg kívánja ezért büntetni mostanában.

Ideje kilépni a szállóból az utcára. Strasbourg-nak ezen része már a város széle: Meinau. Német név, ahogy eredetileg Strasbourg is Strassburg. A városban – és Elzászban másutt is – sokaknak német a neve, de az identitása francia. Az előző, szocialista polgármesternőt Trautmann-nak, a mostani konzervatívat Kellernek hívják. Ha pedig átmegyünk az Európa hídon, az már Kehl, Németország. Sötétben, az autóban beszélgetve fel sem tűnik a határátlépés. Csak a zsebben lapuló mobiltelefon pittyeg: átáll a német szolgáltatóra.

A pitty Konrad Adenauer és Charles de Gaulle, Helmut Kohl és Francois Mitterrand politikai öröksége. Strasbourgnál aligha képzelhető el európaibb város: a német-francia megbékélés igazi szimbóluma ez. Nem véletlenül válhatott az Európai Parlament székhelyévé.

Ha nem is pán-, de európai pikniket rendeznek éppen a Strasbourg és Kehl közötti lovasparkban. Az egyik fő szervező a Smile (angol mozaikszóval: mosoly, egyébként: Strasbourg Métropole Internationale) elnevezésű Európa-barát kör, amely évek óta szervez a két városban kocsmai beszélgetős esteket, ahol egymás nyelvét gyakorolhatja, ismerkedhet francia és német. De előkerül az ellentábor is: a “nem” egyes itteni hangadói éppen Németországból jöttek át, megneszelve a pikniket. – Franciák, szavazzatok nemmel helyettünk is, akiknek nem volt lehetőségünk a véleménynyilvánításra! – buzdítja a majális sokadalmát egyikük, kevés sikerrel. Valóban: Németországban elég, ha a parlament ratifikálja az EU-alkotmányt. Az Európa híd itteni felén korántsem. Milyen messze esik is egymástól a politikában Strasbourg és Kehl!

Északra, Aachen felé tartunk a német autópályán. Gyors és ingyenes – míg Strasbourgtól Luxembourgig fizetnünk kellene. Az úti cél: Maastricht. Nem kevésbé neves európai város. Híres az egyeteméről, zsurnaliszták körében az Európai Újságíró Központról, de a leghíresebb arról az 1992-es szerződésről, amely megteremtette a közös valuta, az euró bevezetésének a lehetőségét. (Amit Franciaország majdnem elbukott – akkor is.) Akárcsak Strasbourg, fekvése miatt válhatott szimbólummá. Hollandia délkeleti csücskébe esik, beékelődve Belgium és Németország közé. Az engedékeny holland kábítószer-fogyasztási szabályozás miatt a belga és a német drogturisták, egyetemisták kedvelt úti célja. A belga határ tulajdonképpen kettévágja Limburgot: mindkét országban van ilyen nevű tartomány – együtt alkotnak egy EU-régiót.

– Mi egyáltalááááán nem szavazunk! – felelik a kérdésre feltűnően jókedvű fiatalok, részben flamandok, részben hollandok. Előbbiek esetében nincs ezen csodálkoznivaló: Belgiumban – a legfelsőbb alkotmányos-közigazgatási fórum, az Államtanács javaslatát elfogadva – úgy döntöttek a politikusok, hogy nem a nép, hanem a hét (szövetségi, nyelvi közösségi, tartományi) parlament ratifikálja az EU-alkotmányt. Talán tudták előre, mennyi ősz hajszálat megspórolhatnak ezzel maguknak.

Sokan már Hollandiában is bánkódnak, hogy egyáltalán kiírták a királyság történetének első népszavazását. Az még politikai ízlés kérdése, hogy valakinek tetszik-e: a felmérések szerint 60 százalék körül alakulhat az uniós alaptörvényt elutasítók aránya. De a részvételi arány nem ígérkezik többnek 40 százaléknál. A hágai parlament mértékadó pártjai akkor tartják kötelezőnek magukra nézve a pusztán véleménynyilvánító, nem pedig ügydöntő népszavazás eredményét, ha minden tízből legalább három polgár elmegy a szavazóhelyiségbe.

Jan van Geerts bizonyosan nem lesz közöttük. A fiatal maastrichti tanár szerint Hollandia most az egyszer magával kell, hogy törődjön, nem pedig mások jövőjével. – Theo van Gogh (filmrendező-író, az iszlám nyílt bírálója – A tud. megj.) tavalyi meggyilkolása új helyzetet teremtett. Milyen Hollandiát akarunk? Hogyan tudunk együttélni a magunk közé fogadott bevándorlókkal? Ezek a fő kérdések – magyarázza. Pim Fortuyn populista pártvezér három évvel ezelőtti megölése – az ő gyilkosa, van Goghéval ellentétben nem muzulmán volt – még csak a kétség, az új merénylet már a bizonyosság volt. A tizenhatmilliós holland társadalom tisztázni akarja, milyen viszonyt alakíthat ki az országban, elsősorban a nagyvárosokban élő 900-950 ezer muzulmánnal.

A konzervatív-liberális kormánykoalíció nem állt a helyzet magaslatán: lassan ébredt fel a közvéleménykutatási eredmények láttán. Máskor pedig kifejezetten túllőtt a célon. Jan Peter Balkenende miniszterelnök a holokausztot, a második világháborút felidézve riogatott az alkotmány elutasításával szemben – “ügyesen” toborozva felháborodott szavazókat a “nem” tábornak. Piet Hein Donner igazságügyminiszter pedig “balkanizációval” ijesztgette a bizonytalankodókat. Talán sikeresebb lett volna az “igen” oldal kampánya – ha a kormány a másikra állt volna. A Balkenende-kormány népszerűtlensége az egekben.

Miként Geert Wilders népszerűsége is. A festett hajával már messziről feltűnő fiatalember a jobboldali liberálisoktól, a VVD párttól dezertált és alapított saját politikai mozgalmat. Ő lett Pim Fortuyn utóda, a mindenkori rakoncátlan. A bornírt kormánykijelentések és a muzulmánokkal szembeni általános gyanakvás közepette ügyesen fordítja a szót, elsősorban a törökök EU-csatlakozásának rémképét idézve fel országos korteskörútján, amelynek keretében mind a tizenkét tartományt felkeresi.

Brüsszelbe hazafelé autózva, Limburg flamand felén, Hasseltnál halljuk a belga rádió hírét: a Maurice de Hond közvélemény-kutató felmérése szerint azon hollandok, akik nemmel kívánnak szavazni, 71 százalékban úgy vélik, Európa súlypontjának keletre tolódását mutatja az is, hogy az eurovíziós dalfesztivál selejtezőjén inkább keleti énekesek verekedték át magukat.

Nehéz elhessegetni a gondolatot: milyen bölcsek voltak most az egyszer a belga politikusok – az Államtanácsról nem is beszélve!

Strasbourg-Maastricht, 2005. május

Comments are closed.