Forrás: 168 Óra

Kis cannes-i kóstoló

2005/21 – Kultúra

Bölcs István

A múlt héten bezárt az 58. Nemzetközi Filmfesztivál, a mozi szentélye és nagyvásárcsarnoka. Szerzőnk ismét a helyszínen volt, bár “vendégjátéka” ezúttal rövidebbre sikeredett.

Az eső velünk van – morogtam mélabúsan. Akkor már majd egy napja autóztam, kissé felhős kedvvel, hegynek-völgynek, melegfrontból hidegbe, záporból zivatarba. És még nem tudhattam, hogy megjön ennek majd a böjtje is.

Huszonötödször jöttem a fesztiválra, a negyedszázad alatt igazán nagy malőr nem ért. Most azonban rádöbbenhetek: nem elég a boldogsághoz, ha az ember ablaka előtt pálmafa nő. Orvosra, orvosságra szorulok, negyven fokot generál bennem valami vírus, akit áthoztam a határon.

Így aztán többet vagyok ágyban, mint lábon. Most csak egy kis kóstolóra futja.

De persze hőmérsékletemről nem vesz tudomást a fesztivál, hanem fogja magát, és megnyílik, 1500 estélyi ruhás, szmokingos vendég előtt, Dominik Moll filmjével, a Lemmingekkel. A rendező előző művét igazán szerettem, 2000-ben mutatták be ugyanitt a Harry, aki csak jót akar nektek című mulatságos lélektani thrillert, amely utóbb Euró-

pa Díjat is kapott. A lemmingek története keserűbb, irracionálisabb, széthullóbb, és az ízes fekete humorból is kevesebbet pumpált bele a szerző.

Egyáltalán: mintha kevesebb lenne az ötlet. A fesztivál plakátja, amely hagyományosan szellemes szokott lenni, ezúttal vérszegénységével tűnik ki. A vetítések mellett burjánzó más népszórakoztató produkciók viszont annál virulóbbak. Itt vannak a mulattatók nagyban és kicsinyben: állatidomárok történelmi jelmezben, óriási Bonzó ül szemben a tengerrel, kezében a francia trikolór, fülét meg-megemeli a feltámadó szél. Fényképezkedni lehet az aranykamerás aranyemberrel. Kifut a Filmfesztivál Regatta, befut az öbölbe a világ legnagyobb utasszállítója, a Queen Mary II. (Maga George Lucas kommandírozza ide, hogy a Star Wars utolsó részéért járó hódolatokat itt fogadhassa.) Annak a Cunard Társaságnak a büszkesége ez a szuperhajó, amely hajdan a Titanicot is elindította az Óceán Kék Szalagjáért. Most azonban felesleges aggódni, a cannes-i öbölben nincsenek jéghegyek, és Leonardo di Capriót sem hívták meg az idén – ironizál a Nice-Matin. (Ám a biztonság kedvéért a francia haditengerészet Arago nevű őrnaszádja nem tágít az óceánjáró mellől.)

A filmfesztivál az ötvenes évek közepétől holmi médiacirkusszá alakult át, mondják a helytörténészek neheztelően. Korábban a környéken lakó-nyaraló művészemberek találkozója volt csupán. Globalizálódni csak ez után kezdett.

És a modernizálódás nem áll meg. Belépőnkön nemcsak a fotónk virít, hanem egy vonalkód is igazol bennünket. A vetítő bejáratánál a boltokból ismert csipogóval olvassák le. Így aztán tudni lehet, ki milyen filmet látott, mikor merre járt. A casier-kat is, amelyekből az egyes filmekhez kapcsolódó sajtóanyagokat kivehetjük, ezzel a kódos kártyával lehet kinyitni. (Néha csak nehezen…) Régen 10 frank letétet kellett adnunk a kulcsért, amit aztán a végén visszakaptunk. Üres pénztárcába, záróra előtt jól jött az is.

Az újságírók olyan wifi szobában dolgozhatnak, amelyben nem igényel semmi kunsztot a világhálóra való csatlakozás, a laptop szinte magától felmászik rá.

Voody Allen hősei

Az élet technikásabb lett, és finomabb. A palota garázsából a kerekes székben ülő hendikepesek számára saját sávot különítettek el, itt komolyan veszik az akadálymentesítést és az egyenlők mozgásszabadságának az ideáját.

Bár filmen sem könnyű az efféle. Woody Allen első angol alkotása éppen a mozgásszabadság és az egyenlőség kudarcáról szól. És olyan tőrőlmetszetten brit a film, amennyire “tipikusan amerikainak” vagy legalább is manhattaninek éreztük a korábbiakat. Az Európában új szellemi otthonra lelt New York-i szinte fürdik a szigetország rekvizitjeiben. Mintha csak Priestley és a dühös fiatalok árnyékában nőtt volna fel. A Match Point nemcsak egy feltörekvő tenisztrénerről, felemelkedésének és bukásának drámájáról szól, hanem korunk hőséről is, napjaink Julien Soreljéről, aki pénzzé, kapcsolattá, befolyássá transzformálja személyes charme-ját, feleségül véve egy ragaszkodó, ám csúnyácska lányt, és a teniszpartik világából átszáll a jó partik világába, majd végül egy gyilkossággal próbálja menteni a látszatot, azt az életminőséget, amelyet kimosolygott-kifeküdt magának.

A Hotel Carlton mellett beszélgetünk erről a vetítés után. Jean-Paul, a nizzai kolléga felmutat a szálló tetejére. Azt mondja: látod, nagy dolog ám a szexepil. Tudtad, hogy élő modellje volt ennek a két kupolának? A híres félvilági nőnek, Belle Oterónak a melle volt a minta. Számon tarjuk ezt is, mert errefelé indult és errefelé zárult le fantasztikus pályája. Monte- Carlóban kezdte: egyetlen aranyát feltette a kaszinóban, és nyert. Sokat. Élete végén, a párizsi tündöklés után Nizzába vonult vissza, ékszereit eljátszotta, szegényen halt meg. (Itthon persze hozzáolvasok. Dr. Kéri Katalin tanulmányából megtudom, hogy a gyönyörű spanyol cigány lányból lett táncosnő, a végzet csábos asszonya hódolói közé sorolhatta az orosz cárt, II. Miklóst éppúgy, mint II. Vilmos német császárt, VII. Edward angol királyt vagy a spanyol uralkodót. A Szép Otero – ahogyan becézték – végigélt majd egy teljes, csiklandós századot: 1868-ban született, 1965-ben halt meg, fénykora a századforduló évtizedeire esett, arra az időszakra, amelyet “belle epoque”-nak neveznek a franciák.)

– Ő volt az utolsó nagy kurtizán – mondja Jean-Paul -, filmet kellene csinálni az életéből.

Fölnézünk azokra a híres kupolákra, és hümmögünk.

Komolyabbra fordul aztán a szó. Itt a népszavazás az unió alkotmányáról. Nem lehet megjósolni az eredményt, tekergeti a nyakát a nizzai kolléga. Nagy szégyen lenne, ha épp mi mondanánk nemet, akik alapítók voltunk. Csak hát más ma a világ, mint akkor. A világháborúnak ugyan hatvan éve vége, de a békétől messze vagyunk.

Látszik ez a filmekből is. A közel-kelet, az iraki-iráni háború, a kurdok világa megjelenik a Nulla kilométer című – egyébként igencsak gyengélkedő – filmben is (rendezte Hiner Saleem). Masahiro Kobajasi művében (Bashing) egy az iraki háborúból hazatért japán férfi szenvedéstörténetét elemzi.

Ezekhez a témákhoz képest igazán mellékes, hogy Sophie Marceau ruhájának vállpántja a legrosszabb (legjobb) pillanatban csúszott le (de teljesen) kamerák és lelkendezők előtt. Pedig az efféle ruha – például a Diornál – két hónapig készül, benne van ezer munkaóra, minden öltés, minden ollócsattintás kézzel és nagy műgonddal hajtatik végre. Aztán egyszerre mégiscsak lecsúszik – női szabóság és látványtervezés. Nem baj, erről (is) beszél a világ.

Pótlék persze az efféle témázás, mert a nagyágyúk ezúttal nem sültek el. Atom Egoyan, Gus van Sant, Lars von Trier, Wim Wenders produkciói elmaradtak a várakozástól, pedig akármelyikük eddigi életműve alapjául szolgálhatna egy-egy rangos fesztiválnak.

Ha dobozba pénzt dobunk

fényképezkedhetünk

az aranyemberrel

Így aztán maradtak vigaszdíjnak a mellékprogramok. A “fehér éjszakák” koncertjei, a plázsmozik kínálata, a muzsikáló promenádon való korzózás, a díszkivilágítás az öböl partjain, a sugárnyalábok színes játéka, az intimitások. (Melyik sztár melyik hotelben lakik, hol parkol a gépkocsija? A szállodák sajtófőnökei görcsökkel küzdenek: szabad-e dicsekedni a vendégkör névsorával, ahogyan szívesen tennék, vagy ellenkezőleg: éppen a diszkréció az, amit jövőre is megfizetnek a filmvilág hírességei. Nem kis pénzről van szó, luxushelyen akár 28 ezer eurót is elkérhetnek egyetlen éjszakáért, igaz, hogy ezért a pénzért a királyi lakosztály jár. Magyarán: ott éjszakánként felségesen el lehet horkolni egy alsó-középkategóriás autó árát. Ám ha valaki sokallaná a szállodások hasznát, vehet magának igazi hercegi palotát Cannes-ban, magam láttam az ingatlanközvetítő kirakatában a képét. Hát: szép.)

Ami pedig minket, magyarokat illet: A Világ Mozi-atlasza című kiadvány nem kényeztet el bennünket. A részletesen taglalt 35 ország közé nem sikerült beverekednünk magunkat, noha külön fejezet szól Burkina Fasóról, Dél-Koreáról és Nigériáról, Tajvanról és Thaiföldről. Azt említésre méltónak tartják, hogy új filmtörvényünk született, és hogy Koltai Lajos egy Nobel-díjas regényünkből készített filmet (Sorstamanstag – próbálják eltalálni a magyar címet). Igaz, nem vagyunk filmnagyhatalom, hiszen India 934 játékfilmet gyártott tavaly, az Egyesült Államok 611-et, és Nigéria is több százat eresztett szárnyra. Hozzájuk képest törpék vagyunk.

Ugyanakkor annyi sovány esztendő után méltán kommentálták úgy a fesztivál szervezői, hogy “Magyarország visszatért” Cannes-ba. Mundruczó Kornél Johannája; az Egy bizonyos nézőpontból, Kenyeres Bálint kisfilmje, a Before Dawn a hivatalosan versenybe hívottak kategóriájába; Kardos Sándor kísérleti műve (Résfilm), Rendezők kéthete című; Tóth Barnabás rövidfilmje (Vonaton) pedig a Kritikusok hetének programjába került.

A fesztivál idején vette át Tarr Béla az év legjobb külföldi rendezőjének járó elismerést, amelyet a tizennyolc évvel ezelőtt készült, de Franciaországban csak tavaly bemutatott Kárhozat című filmjéért kapott. (Lehet, hogy a mi óránk sohasem késik, a franciáké azonban néha lassan jár.)

Az aranypálmás testvérpárAz 58. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál díjai

Aranypálma: A gyermek (belga, rendezte Jean-Pierre és Duc Derdenne)

A zsűri nagydíja: Hervadó virágok (USA, rendezte Jim Jarmusch)

Legjobb színésznő: Hanna Laslo (Izrael, a Szabad övezet c. filmért)

Legjobb színész: Tommy Lee Jones (USA, Melquiades Estrada… c. filmért)

Legjobb rendező: Michael Haneke (Franciaország, a Caché c. filmért)

Legjobb forgatókönyv: Guillermo Arriaga

(USA, Melquies Estrada… c. filmért)

Legjobb első film (megosztva): Sulanga Esu Pinisa (Srí Lanka)

és Me and you… USA)

A zsűri különdíja: Shanghai dreams (kínai, rendezte Wang Xiaoshuai)

Legjobb rövidfilm: Podorozhini (Ukrajna, rendezte Igor Strembitskij)

A zsűri különdíja: Clara (Ausztrália, rendezte Van Sowerwine)

Comments are closed.