Forrás: Demokrata

Húsz éve, egészen pontosan 1985. április 7-én hunyt el Carl Schmitt, a múlt század minden bizonnyal legnagyobb európai jogtudósa, akit a nemzetiszocialista rendszerben kifejtett tevékenysége miatt a háború után életfogytig tartó purgatóriumra kényszerítettek. Az évforduló ismét csak alkalmat adott a “politikailag korrekt” tábor kedvenc sportjára, egy kis posztumusz “nácivadászatra”, amelynek most is, mint annyiszor, a Le Monde című balliberális francia napilap adott helyet.

Az első világháborús vereséget követő felfordulás közepette a felelőtlen politikusok és az állandó pártviták a szakadék szélére taszították Németországot. Tehetetlenség, inkompetencia és botrányok sorozata jellemezte a politikai helyzetet, amelynek következtében a parlament és csaknem a teljes politikai osztály elvesztette minden hitelét. A demokrácia nem volt több üres demagógiánál. Felismerve és leleplezve a káosz okait, Carl Schmitt egy teljhatalommal felruházott “erős ember” eljövetelétől várta a megváltást, aki reményei és elképzelései szerint képes lesz kivívni az emberek bizalmát és viszszaállítani a nemzet egységét. “Egy mítoszt teremtettünk, márpedig a mítosz az hit, nemes lelkesedés, és semmi szüksége arra, hogy valóság legyen. A mítosz ösztönzést ad, reményt és bátorságot. A mi mítoszunk a nemzet, az a nagy nemzet, amelyből konkrét valóságot akarunk csinálni.”

Mussolininek ez az 1922 novemberében, a Marcia su Romát megelőzően elmondott beszéde a politikai valóság elvét villantotta fel Carl Schmitt számára, amelyet a parlamentarizmus steril dialektikájával állított szembe. Mert mit is tehetne a parlamentáris rendszer, tette hozzá ironikusan? Legfeljebb “hagyná elvonulni a vihart a feje fölött, várva a vita újrakezdését. Talán magát a vitát tenné meg vitatémának, csak hogy legyen miről vitatkoznia…”

Nem csoda, ha ilyesfajta érvelés ismeretében az 1945 utáni “széplelkek” Schmittet kiáltották ki a weimari köztársaság “sírásójának”, aki azzal, hogy egy stabil, a pártcsatározásoknak véget vető és döntésképes államhatalom mellett tört lándzsát, szerintük Hitler eljövetelét készítette elő. Könnyedén megfeledkeznek arról, hogy a háború utáni bizonytalan helyzetet kihasználva éppen a Liebknecht és Luxembourg által vezetett bolsevisták voltak azok, akik fegyveres erővel törtek a hatalom megragadására, Bajorországban kikiáltották a tanácskormányt és polgárháborúba sodorták az országot. Németországot végül nem a parlamenti képviselők fecsegése, hanem a szabadcsapatok önkénteseinek energikus fellépése mentette meg. A vész elmúltával a szócséplők természetesen előbújtak patkánylyukaikból, és mintha mi sem történt volna, újra átvették a dolgok irányítását, mígnem az 1929-es gazdasági válság brutális következményei végleg elsöpörték őket, és velük együtt a weimari köztársaság illuzórikus kompromisszumát is.

Érzékelve a helyzet tarthatatlanságát, fiatal nacionalista értelmiségiek megoldásokat dolgoztak ki a rothadó rendszer alternatívájaként. Ezt a politikai “új hullámot” többek között olyan gondolkodók inspirálták, mint Hermann von Keyserling, az idős misztikus arisztokrata, vagy Oswald Spengler, az A Nyugat alkonyának vizionárius szerzője. Vezéralakjuk a tehetséges fiatal író, Moeller van den Bruck volt, aki a prófétikus Das Dritte Reich (A Harmadik Birodalom) címet viselő művében meghatározta a kibontakozó nacionalista mozgalom egyszerre forradalmi és konzervatív jellegét. Miután 1925-ben önkezével véget vetett életének, szellemi örökösei a Die Tat (A Tett) című folyóirat köré tömörültek. Köztük volt Carl Schmitt is, Max Weber egykori tanítványa, Németoszág legnagyobb Staatrechtlerje (vagyis közjogi szakértője), a nyugati politikai eszmék kiváló ismerője, akiben Moeller van den Bruckhoz hasonlóan megvolt az az adottság, hogy a lángoló lelkesedést szigorú realizmussal párosítsa. A korszak fiatal gondolkodói, Eugen Rosenstock, Ernst Jünger, Martin Heidegger és maga Carl Schmitt is a politika szót nem korlátozták egy anyagi rend egyszerű megteremtésére, hanem spirituális dimenziót kölcsönöztek neki. Mindannyian meg voltak róla győződve, hogy az ember eltéphetetlenül kötődik egy közösséghez és ők a nemzetben mint valódi értékben azonosították ezt a közösséget.

Másokkal együtt Carl Schmittnek is meg kellett állapítania, hogy a parlamentarizmus hajlamos elszakadni a nemzeti realitástól, és azért illette szemrehányással a weimari rendszer politikusait, mert már nem a német nép általános akaratát képviselték, hanem saját, bürokratikus érdekeiket. A pártok közötti torzsalkodások, a regionális autonomista törekvések és a különböző társadalmi-foglalkozási egoizmusok kölcsönösen megbénították egymást, egy olyan pluralizmust eredményezve, amely már az állam egységét is veszélyeztette, ezáltal pedig Schmitt nézete szerint alkotmányellenes helyzetet eredményezett. Ő maga a rendkívüli állapot teoretikusaként az elnöki hatalom megerősítésében látta a megoldást. Miután Hitler 1934. június 30-án leszámolt az SA vezetőivel, Schmitt megjelentette híres cikkét “A Führer védelmezi a jogot” címmel, a Konzervatív Forradalom pedig két irányzatra szakadt. Heidegger lemondott a nemzetiszocialista rezsim iránti politikai elkötelezettségről, mivel az nem ment el forradalmi logikája végéig. “1934 elején világos volt a lemondásom értelme. Ugyanezen év június 30. után abszolút világossá vált”, írja később a filozófus. Az Ernst Röhm által követelt második forradalomra tehát nem került sor, és Németországban visszaállt a rend. Természeténél fogva konzervatívként és önmagával teljesen koherens módon, Schmitt támogatta a Führer lépését, innen a ráragasztott “Kronjurist” (a Birodalom “hivatalos” jogásza) címke, amely élete végéig rajta maradt, noha 1936 után az SS figyelni kezdte és újságjában többször is bírálta.

A háború után az amerikaiak bebörtönözték, majd kényszernyugdíjaztatták, Carl Schmitt azonban, akárcsak Ernst von Salamon, nem volt hajlandó kitölteni a hírhedt “kérdőívet”, amelyet a szövetségesek az úgynevezett “nácitlanítás” végett kényszerítettek a német értelmiségiekre. Akárcsak Heidegger, ő is mindig visszautasította az önkritikát és az önmegtagadást. Mindketten hűek maradtak eszméikhez, és inkább szülőföldjükből töltekeztek fel további életükhöz: Heidegger a Fekete erdőben vert gyökeret, Schmitt pedig sauerlandi szülővárosába, Plettenbergbe húzódott vissza.

Martin Heideggertől eltérően Carl Schmittet viszonylag későn, csupán a nyolcvanas években fedezte fel magának a “fősodratú” nyugati értelmiség. Azóta azonban bepótolták a lemaradást, hiszen Heidegger és Nietzsche társaságában manapság már Schmitt is a legtöbbett idézett, magyarázott, deformált és plagizált gondolkodók sorába tartozik. A bevezetőben említett “jubileumi falkavadászat” egyik résztvevője, Jean-Francois Kervegan már írásának a címében sem hagy efelől kétséget, midőn a fölösleges teketóriázást mellőzve arra szólítja fel az érdekelteket, hogy “szolgálják ki magukat Carl Schmitt írásaiból” (“Se servir des écrits de C. Schmitt”, Le Monde, 2005. április 5.). Az önmagát filozófusnak tituláló cikkíró, aki civilben a Paris I. Panthéon-Sorbonne Egyetem Normák, Társadalmak, Filozófiák Központjának igazgatója, a szokásos mentegetőzéssel kezdi írását, amire a magafajták csaknem mindig sort kerítenek Nyugaton, valahányszor objektívnek próbálnak mutatkozni “náci témában”. “Kell-e olvasni Carl Schmittet és Heideggert, vagy inkább lehet-e olvasni és megvitatni őket mint nagy formátumú gondolkodókat, amikor tudjuk (és hogyne tudnánk?) a nemzetiszocializmushoz való aktív csatlakozásának az intenzitását, és Schmitt esetében a tartósságát, valamint a hozzájárulását ahhoz, ami benne a legrosszabb volt, vagyis a mániákus antiszemitizmushoz?” – teszi fel a kérdést mintegy önmaga megnyugtatására, majd a dilemmát imigyen fokozza tovább – “Carl Schmitt náci volt, és antiszemita? Nyilvánvalóan, és ezt mindenki tudja vagy mindenkinek tudnia kellene régóta. (…) …csupán Sztálingrád után mérsékli tudatos csatlakozását a nácizmushoz, és antiszemita vonásokat találhatunk bizonyos háború utáni írásaiban – a jogászok és a filozófusok tökéletesen ismerik azokat a szövegeket, amelyek hozzájárulását képezik a lelkek mozgósításának hitlerista erőfeszítéséhez.” Hogy nehogy valami félreértés maradjon, Kervegan még sietve hozzáteszi: “Ezek a náci írások …egy kolosszális aljasságot képeznek.”

Miután ily módon leszögezi, hogy létezik egy “Schmitt-ügy” és egy “Heidegger-ügy”, azt is kénytelen megállapítani, hogy éppen azért léteznek, mert “ezek a szerzők …olyan szövegeket írtak, amelyek a XX. század legfigyelemreméltóbb és leghatásosabb szövegei közé számítanak”, majd nem akarván egyedül maradni álláspontjával, Karl Jasperst idézi támogatólag, aki a “Heidegger-ügyről” szóló 1947-es jelentésében azt írja, hogy “Alfred Beaumlerrel és Carl Schmittel együtt Heidegger azok közé az (egymástól nagyon különböző) professzorok közé tartozik, akik igyekeztek intellektuálisan átvenni a nemzetiszocialista mozgalom vezetését”. Márpedig, okoskodik Kervegan, ha intellektuálisan képesnek tartották magukat erre, ez azért van, mert az általános megítélés szerint a szakterületük csúcsán álltak, különben mivel lenne magyarázható az az érdeklődés, sőt csodálat, amelyet 1933 előtt Schmittre pazaroltak “olyan minőségi szellemek, mint Walter Benjamin, Leo Strauss és Lukács György”, vagy mivel magyarázható az a figyelem, amelyet jóval 1945 után például Habermas és Arendt írásai tanúsítanak irányában. “Még a nyíltan náci Carl Schmitt (“A jogi gondolkodás három típusa” vagy a “Leviathán Hobbes doktrínájában” szerzője) is mindennek ellenére (sic!) elgondolkodtathat bennünket”, teszi hozzá, nem mulasztva el persze azt sem megjegyezni, hogy azoknak a szerzőknek az esetében, akik Hitler szolgálatába állították a tollukat, “több millió emberi lény eltűnése esik a latba”.

Hogyan oldható fel tehát az “elmélet” és a gyakorlat”, a “morális” és az “intellektuális” követelmények feszültsége, morfondírozik tovább Kervegan, magyarul: lopni vagy nem lopni, ez itt a kérdés – mármint Heideggertől és Schmittől? Ennek az “iszonyatossá válható kificamodásnak” a feloldására szerinte három lehetőség kínálkozik: vagy ne idézzünk többé sohasem egyetlen német filozófust sem, mint azt Vladimir Jankélévitch tette, ami egy “tiszteletre méltó megoldás”, vagy ne említsünk sohasem egy olyan nácizmus által kompromittált szerzőt, mint Heidegger és Schmitt anélkül, hogy aláhúznánk ezt a körülményt, vagy szolgáljuk ki magunkat írásaikból “egészen addig, ameddig intellektuálisan termékenynek bizonyulhatnak, vagyis egy valódi szellemi munkát táplálhatnak, és hagyjuk szerzőjüket a sorsára”. Talán mondani sem kell, hogy Jean-Francois Kervegan az utóbbi – a magafajta “pragmatikusok” számára kétségtelenül a leggyümölcsözőbb – opciót tartja célravezetőnek.

Nicolas Tertuliant, aki mostanság a párizsi Társadalomtudományok Főiskolájának alkalmazottjaként kamatoztatja tehetségét (vagy inkább kapcsolatait), miután korábban a sztálinista éra román írószövetségének politikai komisszárjaként az Emil Cioran-féle “fasiszták” kiátkozásában jeleskedett (lásd: Magyar Demokrata, 2003. augusztus 28.), egészen más indok késztette megszólalásra. Ezúttal nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy bebizonyítsa Schmittről, hogy nem is olyan “nagy vad”, mint amilyennek egyesek – köztük Kervegan is – beállítják (Le Monde, 2005. április 14.). Detronizáló igyekezetében Lukács Györgyre és Jürgen Habermasra hivatkozik. Szerinte Lukács 1933 előtt “csupán eseti jelleggel foglalkozott Schmittel”, akinek a munkásságát éppenhogy “rendkívül szigorúan ítélte meg” Az ész trónfosztása című művében. Habermas sem vádolható Schmitt-párti elfogultsággal, hiszen “fáradhatatlanul kárhoztatta Schmitt gyászos (sic!) befolyását a kortárs jogi és politikai gondolkodásban, többször is felemelve szavát az eszméi iránt a nyugati világban meggyilvánuló elragadtatás ellen”.

Most hagyjuk Habermast a saját irigységében aszalódni, és foglalkozzunk inkább néhány szóban Lukács “ügyével”, mert ő aztán tényleg nem érdemel többet! A nácizmus és a kommunizmus megítélésében mindmáig töretlenül érvényesülő kettős mérce jegyében Kervegan és Tertulian olyasvalakivel próbálja “hitelesíteni”, illetve “hitelteleníteni” Carl Schmitt értékét, aki enyhén szólva maga is hitelesítésre szorul vagy legalábbis szorulna, ha – nagy szavakat használva – lenne igazság a Földön. Olyasvalakivel, aki nemcsak az írásaival szolgált egy több mint százmillió ember halálát okozó (eszme)rendszert – márpedig Kervegan szerint “az írások tettek is”, és mint azt többek között Rosenberg, Gentile, Brasillach és Rajniss személyes sorsa is példázza, “nácik” és “fasiszták” esetében ez a szabály -, hanem bolsevik népbiztosként és a román fronton visszavonuló vörös katonákat megtizedelő komisszárként (Bognár József közlése) a maga fizikai valójában is. Ez ugyanaz, mintha Carl Schmitt Hitler minisztereként a keleti fronton visszavonuló SS-eket tizedelte volna. Bár akkor bizonyára nem lett volna “Schmitt-ügy”. Már korábban megoldották volna Nürnbergben…

Comments are closed.