Forrás: Demokrata

Évente emberek százezrei indulnak útnak Afrikából és Ázsiából Európa felé egy szebb jövő reményében. Vannak, akik politikai okokból, mások pusztán jobb megélhetést remélve vágnak neki a veszélyes útnak, kiszolgáltatván magukat az embercsempészeknek vagy a természet erőinek. Korábban az érkezőket tárt karokkal fogadták új hazáikban. Mára azonban az európai országok lassan bezárkóznak. Egyesek drasztikusan, mások óvatosan, a “politikai korrektség” eszményének eleget téve.

Legtöbben azonban a bajoknak csak a felületét kezelik. Arra senki nem vállalkozik, hogy a szellemet véglegesen visszatuszkolja a palackba. Pedig meg lehetne oldani.

Kétmillióval fogy évente Európa lakossága. Az ENSZ 2004-es jelentése szerint, ha a jelenlegi népességfogyás nem változik, 2050-re Európa elveszíti mai népességének tíz százalékát, és 160 millió bevándorlóra lesz szüksége a gazdasági növekedés fenntartásához. Ez azonban csak a lavina kezdete lenne, mivel a jelenlegi tendencia értelmében ötven év múlva lakosságnak a fele nyugdíjas korú lesz, így az elöregedő lakosságot kiszorítanák a frissen érkező életerős fiatalok. Bár az Európai Unió bővítése viszonylagos haladékot ad – a szegényebb perifériáról beáramlanak a jól képzett, tetterős fiatalok a centrumba -, a probléma egyre égetőbb. Ráadásul az elkövetkező öt évtizedben Afrika lakossága megduplázódik.

Hivatalos adatok nem születtek az európai országokban élő bevándorlók számáról. A sajtóban erről a témáról kizárólag csak becslések keringnek. Ezek szerint, Németországban és Hollandiában 9 százalékot, Ausztriában 8,6 százalékot, Spanyolországban 6,2 százalékot, Franciaországban 5,6 százalékot, Nagy-Britanniában 3,8 százalékot, Olaszországban pedig 3,4 százalékot tesz ki a bevándorlók aránya. Ezek az adatok persze erősen vitathatók. Franciaországban például nemrég robbant ki botrány, miután kiderült, hogy a bevándorlási hivatal következetesen kisebb számokat szivárogtatott ki az országba érkezőkről. Nagy-Britanniában az évente menedékjogért folyamodók száma meghaladja a százezret, akiknek fele London lakosságát gyarapítja.

Az érkezők honosítására vonatkozó szabályozás országonként változik. Franciaországban az állampolgárságért folyamodónak hitet kell tennie a köztársasági eszme mellett. A legliberálisabb talán Nagy-Britannia, mert a multikulturalizmus zászlóvivőjeként nem kötelez senkit a brit kultúra elsajátítására. Az állampolgárság megszerzésében az angol nyelv ismerete nem feltétel, pusztán előny.

A bevándorlás kezelése nagyban függ az adott ország földrajzi fekvésétől. Az unión kívüli országokkal nem határos államok viszonylag könnyedén kezelik a problémát. Őket azon európai uniós jogszabály is bátorítja, amelynek értelmében minden illegális bevándorló ügyét abban az országban bírálják el, amelynek területére elsőként lépett. Ha tehát egy illegális bevándorlót lefülelnek Dániában, akkor az ottani hatóságok visszaküldik Olaszországba, Spanyolországba vagy Magyarországra, ha éppenséggel itt lépett be az unió területére. Erre komoly esélyünk van, hiszen a magunk 1100 kilométeres határszakaszával, mi vagyunk azok, akik a leghosszabb határvonalon érintkezünk unión kívüli országokkal.

Bár próbálkozások 1999 óta vannak, az Európai Unió országainak máig nem sikerült közös bevándorláspolitikát alkotniuk, így a különböző országok eltérően kezelik a problémát, és általánosságban elmondható, hogy mindenki kizárólag a saját portáján igyekszik sepregetni, így átfogó tervezetekre egyik európai kormánynak sem marad energiája. Ez olykor oda vezet, hogy egyesek a mások portája elé seprik saját ügyeiket. 2001-ben például több brit újság cikkezett arról, hogy a francia hatóságok nagyban támogatják az országukban élő afrikaiak Nagy-Britanniába való távozását. E politika erkölcsileg elítélhető, hiszen így a minden európai országot érintő probléma házon belül marad. De ez kirívó eset volt.

Spanyolország a közelmúltban akciót hirdetett, amelynek keretében 600 ezer illegális bevándorlót kíván honosítani. A döntés nagy felzúdulást váltott ki Európa-szerte, hiszen ez a lépés az Ibériai-félsziget határain kívül is kifejti hatását, mivel a frissen honosított afrikaiak, mint teljes jogú uniós polgárok, szabadon utazhatnak, és vállalhatnak munkát Finnországtól Görögországig.

A spanyol tervezet egyetlen célja az volt, hogy adófizetővé tegye a kenyerét idáig fekete munkával kereső embertömeget. A tervezetet követően kritikák zápora zúdult a spanyol kormányra, amelyek szerint az új intézkedés bátorítja azokat, akik ezután szándékoznak Európába jönni. Pedig nem egyedi akcióról volt szó. 1998-ban Franciaországban a szocialista Jospin-kormány közel százezer illegális emigráns helyzetét rendezte ily módon. 2002-ben Olaszországban 635 ezer bevándorlót legalizáltak egy hasonló akció keretében. A mostani spanyol döntés időzítése azonban különösen kedvezőtlen volt, hiszen az egy évvel a megrebiek által elkövetett madridi vonatrobbantás után történt, olyan időkben, amikor Európa-szerte tetőfokára hágott az idegenellenesség. Hollandiában alig csitult még az iszlámellenességéről híres filmrendező, Theo Van Gogh meggyilkolásával útnak induló erőszakhullám. Nagy-Britanniában és Franciaországban szintén rendszeressé váltak az etnikai villongások.

A türelem szinte mindenhol fogytán van. Az európaiak idegenekkel szembeni nyitottságának felmérésére megannyi statisztika készült. Ezek általánosnak mondható eredménye szerint bár az európai polgárok döntő többségének nem jelent gondot multikulturális társadalomban élni, ötven százalékuk ellenzi az illegális bevándorlók honosítását és veszélyt lát a bevándorlásban. Ez a vélekedés Európa északabbra fekvő régióiban valamivel enyhébb, míg a migrációs frontvonalon lévő mediterráneumban erősebb.

Hogy a jövőben az újabb és újabb bevándorlók érkezésével a jelenlegi idegengyűlölet csökkenni vagy növekedni fog, arra egyértelmű választ adnak a Nagy-Britannia utcáin immár évi rendszerességgel kirobbanó faji zavargások, amelyek pesszimista vélemények szerint, mind-mind az elkövetkező katarzis előfutárai. A jelenlegi szabályozás és rendeletek kizárólag felületi kezelést adnak a bajra, amely valódi, mélyreható megoldásért kiált.

Megoldás pedig létezik. És liberális szemüvegen keresztül nézve is elfogadható. A politikai korrektségnek ugyanis nem liberális maszlagot, hanem felelős stratégiát kellene jelentenie. Európa számára kézenfekvő lenne a megoldás, hogy az európai mediterráneum gondjait áttegye a Földközi-tenger túloldalára. Megfelelő kül- és gazdaságpolitika esetén ugyanis az arab világ Európa legjobb barátjává és pajzsává válhatna.

A fokozott érintettség miatt éppen a mediterrán országok azok, amelyek jól érzékelik a problémát, felismervén, hogy a határok egyoldalú ellenőrzése nem lehet sikeres. A tökéletes védelemhez a másik fél együttműködése is kell. Erre a legjobb példa az Egyesült Államok, amely bár déli határvidékét a legmodernebb védelmi rendszerekkel pásztázza, korántsem tud százszázalékos eredményt felmutatni az illegális mexikói és egyéb latin-amerikai országokból érkező bevándorlók lefülelésében. Ennek legfőbb oka, hogy a washingtoni és a mexikói kormányok elbeszélnek egymás mellett. Mexikóváros minél szorosabbra kívánja fűzni kapcsolatait az USA-val, és a bizalmat megelőlegezve, határait alig ellenőrzi. Így minden munka az amerikaiakra hárul. Pedig az Egyesült Államok menekültproblémája nem is olyan súlyos, mint Európáé, hiszen a keresztény latin bevándorlók korántsem képeznek olyan idegen testet a társadalomban, mint Európában a muzulmán közösségek.

A tengerentúli példából kiindulva az ellenőrizhetetlenül hosszú európai partok védelme csak akkor lehet tökéletes, ha azt a túloldalról is segítik. Ezt elsőként az afrikai partokról ugrásnyira fekvő Olaszország ismerte fel. Az Olaszország és Líbia közötti együttműködés példa értékű lehet az összes Földközi-tengerrel határos európai ország számára. A líbiai hatóságok olasz technikai eszközökkel pásztázzák országuk partvidékeit, visszatartva a területükről útnak indulni szándékozó emigránsokat. Cserébe Olaszország gazdasági segítséget nyújt Líbiának, illetve kvótarendszert bevezetve, évente felajánl egy keretet, amelyet az afrikai ország saját polgáraival tölthet fel. Olaszország Líbiával egy bevált receptet alkalmazott, amit korábban Albániával tesztelt.

A határok kétoldalú ellenőrzése azonban pusztán a gondok egyik részét oldja meg. A kivándorlás politikai és gazdasági okai továbbra is fennállnak. Ezek megszüntetése érdekében az Európai Unió feladata az arab-mediterráneum gazdasági felkarolása lenne. A képletet leegyszerűsítve, ha például olcsó gyári munkaerőre van szükségünk, ahelyett hogy munkaerőt importálnánk, olcsóbb magát a gyárat külföldre helyezni és ezáltal otthon marasztalni az ottani lakosságot.

A gondolat nem új keletű. Tapasztalhattuk ezt a taktikát a Távol-Keleten működő gyárak esetében, de hazánkban, illetve a többi volt kelet-európai országban is, ahova nyugati cégek az olcsóbb munkaerő és adókedvezmények reményében előszeretettel telepítik üzemeiket. A különbség az, hogy ezek a befektetések kizárólag a profit növelését célozzák, sokszor a kizsákmányolt ország kárára, kiharcolva például irreálisan magas adókedvezményeket, miáltal a multinacionális üzemek nem erősítik, hanem gyengítik az adott ország gazdaságát.

Az arab világ és Európa viszonyának tisztázásában hatalmas mérföldkő volt az 1995-ben aláírt Euro-mediterrán-együttműködés, amely egyértelműen bizonyította, hogy az európai vezetők tisztában vannak Európa és az arab világ földrajzi közelségéből fakadó sorsközösséggel. A huszonöt tagúra bővült Európai Unió és az arab világ együttesen a föld lakosságának csaknem egyötödét adja. Ez pedig adu ász lehetne az Egyesült Államokkal és Kínával folytatott gazdasági versenyben.

A dolog egyetlen szépséghibája, hogy ellenkezik az Egyesült Államoknak a Nagy-Közel-Keletről szőtt vágyálmaival, amelynek érdekében nemrég még háborút is indított. Bár az amerikaiak Közel-Kelet-politikája teljes mértékben öncélú, Európa menekültproblémája szempontjából nem feltétlenül hátrányos. Példának okáért Irak amerikai megszállásának európai szemszögből pozitív hozadéka, hogy míg a Szaddám-érában számos iraki vette az irányt Európa felé, politikai üldöztetésre hivatkozva, addig mára az úgymond “demokratikussá vált” Irakban ez a hivatkozás alaptalan.

A korábban Európába érkező iraki menekültek ugyanis olykor korántsem azok voltak, akiknek a befogadó országok hitték őket. Bár Európában talán még a hatóságok sem tudnak róla, az arab országokban köztudott, hogy a törökországi, szíriai és iráni kurdok közül sokan vágtak neki Európának, majd amikor lefülelték őket, azt mondták, hogy üldözött iraki kurdok, papírjaik elvesztek. Ez a csap mára elzárult. Az amerikaiak “demokráciaexportja” a propaganda szintjén megszüntette a politikai menedékkérelmek létjogosultságát.

A valóságban azonban Európa számára létfontosságú, hogy az arab világban tényleges, élő demokratizálódási folyamatok menjenek végbe, hiszen a történelem bebizonyította, hogy a külföldi irányítású bábrendszerek előbb vagy utóbb elbuknak. Ez pedig csak a politikai instabilitást növeli. A politikai stabilizációhoz elkerülhetetlen a válság organikus, belülről fakadó akarattal történő megoldása. Például a palesztin-izraeli konfliktus igazságos rendezése. Hogy a tőke napjainkban feltűnően elkerüli a régiót, annak oka az arab politikai rendszerek instabilitása, amely viszont a közel-keleti konfliktusban gyökerezik.

Ha az afrikai mediterráneumban rendeződne mind a politikai, mind a gazdasági helyzet, úgy a menekültek száma is csökkenne. A jogalap nélkül érkezőket pedig nyugodt szívvel fordíthatnák vissza az európai hatóságok, tudván, hogy otthon sem éhhalál, sem főbelövés nem fenyegeti őket. Ezzel párhuzamosan Európán belül rendszeressé válhatnának a szervezett razziák, miáltal a legálisan itt élők számára könnyebbé válna a beilleszkedés, és megelőzhető lenne a gettósodás.

Az Afrikából Európába irányuló migráció némileg nehezebben kezelhető, hiszen az afrikai, polgárháborúkkal és járványokkal küzdő, politikailag teljes mértékben instabil régiókban aligha alakíthatók ki stabil rendszerek. Így a tőke beáramlása sem várható belátható időn belül. A zavaros fekete afrikai régiókból tehát elkerülhetetlenül folytatódni fog a békésebb területekre történő migráció. Az észak-afrikai arab országok azonban kitűnő hullámtörői lehetnének az afrikai menekülthullámoknak, hiszen ha az afrikai lakosság saját kontinensén, szülőhazájához viszonylag közel juthatna megélhetéshez, aligha vállalkozna arra, hogy lélekvesztőkön nekivágjon a Földközi-tengernek. Az európai mediterráneum problémája így Észak-Afrikában csapódna le. Az ottani adottságoknak hála, a probléma megszűnne problémának lenni. A nagyrészt muzulmán fekete afrikaiaknak nagyságrendekkel kisebb gondot okozna az észak-afrikai közösségekbe való integrálódás, mint az európai társadalmakba való beilleszkedés. Kulturális tekintetben a kérdés megoldottnak tekinthető, hiszen az iszlám “umma” elve kizárja az emberek etnikai alapú megkülönböztetését és minden muszlimot egy nemzethez tartozónak tekint. Az afrikaiak és arabok együttélése egyébként is nagy hagyományokra tekint vissza. Az iszlám előtti idők egyik leghíresebb és ma is nagyra becsült lovag-költője, Antara bnu-Saddád egy fekete rabszolganő és egy fehér arab törzsfő nászából született rabszolgasorba, majd egy törzsi háború alkalmával tanúsított vitézségével nyerte el felszabadítását.

Az iszlám később betiltotta a rabszolgaság intézményét és korábbi uraikkal egyenrangúvá tette az egykori – zömében fekete – rabszolgákat, akik gyakran megbecsült társadalmi rangra tettek szert. Az iszlám történetének első müezzinje, Bilál al-Habasijj például Etiópiából származó fekete volt. A földrajzi közelség miatt számos arab országban mára a társadalom részét képezik bizonyos afrikai eredetű népcsoportok. Ilyenek például az iraki mocsári beduinok. Nem beszélve arról, hogy egyes országokban a nagymértékű keveredés miatt nem is beszélhetünk már külön népcsoportokról. Egyiptomban például nagymértékben egybeolvadt a kopt az arab és a núbiai lakosság, így antropológiailag lehetetlen egyiptomi karakterről beszélni. Hasonló a helyzet a többi észak-afrikai országban is. Arról nem is beszélve, hogy a viszonylag laza törzsi kötelékekkel rendelkező észak-afrikai országokban igen könnyű feladat a frissen érkezett afrikai lakosság integrálása. Emellett a túlnépesedéssel küzdő Egyiptomot leszámítva, az Észak-Afrikai régió kedvező mediterrán adottságokkal rendelkező országai a jelenleginél nagyságrendekkel nagyobb néptömegeknek is otthont tudnának adni. Az ötmilliós Líbia – kedvező természeti adottságainak hála – ennek négy-ötszörösét is könnyedén el tudná látni.

Az arab világ esetében Európának nem az infantilis amerikai erőszak-politika miatt elkerülhetetlenül bekövetkező civilizációs összecsapást kellene siettetnie, hanem már csak a térség földrajzi közelsége miatt is a kultúrák párbeszédét kellene szorgalmaznia. A gyarmati időkben az európai közvélemény az Ezeregy éjszaka romantikus képeivel azonosította az arab világot. Ez a kép az ötvenes évek során kezdett gyökeresen megváltozni, amikor a felszabadult gyarmatok lakói áramlani kezdtek az európai nagyvárosokba. A negatív kép kialakulásához emellett nagyban hozzájárult az arabokat vérengző fenevadakként beállító, izraeli irányítású propaganda.

Hogy az egyre vadabb iszlámfóbia és idegenellenesség alábbhagyjon, végérvényesen meg kell húzni a határokat. Így a két kultúra végre ismét jó barátként tekinthetne egymásra. Az Európai Unió a mostaninál kedvezőbb családpolitikával és Kelet-Európa felé történő nyitással pótolhatja a hiányzó munkaerőt. Az arab világ pedig felébredhetne az évtizedes kómából. A kultúrák összecsapása helyett megindulhatna a kultúrák közötti párbeszéd.

Sayfo Omar

Comments are closed.