Forrás: ÉS

Nyerges András

Színrebontás

K. H. G., a meddő gáncsoskodó

K. Havas Géza sokáig csak egy név volt számomra a Magyar Mártír Írók 1947-es antológiájából, de ott a súlytalan emlékező mégis idézett egy róla szóló, gyönyörű mondatot Füst Milántól: s azt gondoltam, a “horgaselméjű” nem akárkiről ír ilyet. Örkény István In memoriam Dr. K. H. G. című egypercese tovább ösztökélt, hogy megtudjam, ki volt, mi volt K. H. G.? Láttam, hogy 1945-ben még lehetett róla írni elismerően is, de akik ezt tették (pl. Faragó László), hamarosan maguk is anatéma alá estek. Sem a Szép Szó, sem az 1945 előtti Népszava (K. H. G. két egykori orgánuma) nem lett “haladó hagyomány”, sőt, a kemény, de a puha diktatúra is mindkettőt elrettentő politikai zsákutcának deklarálta. A Szép Szó ideológiai “bűneiért” főleg K. H. G.-n verték el a port – Lukács György a moszkvai Új Hangban, 1940-ben az ő “szigorúan tudományos igényességén” gúnyolódott, mondván, “parányi megértés” sincs benne “a paraszti vágyódás” iránt, és merő közönyösségből bírál zavaros és demagóg, olykor szélsőjobboldallal rokon földosztó-szólamokat. Lukács elismerte, hogy K. H. G. kifogásai “tárgyilag nem tévesek”, de jellemző módon a tények mit se számítottak egy rögeszméhez, mármint Révaiéhoz képest. Az ő népfrontkoncepciója nem volt semmi más, mint a kommunisták téves parasztpolitikájának torz kompenzációja. Hogy 1919-ben épp az oktobristák vezére próbált (legalább jelképesen) földet osztani és a kommunisták indultak más irányba, az Révait nem befolyásolta: számára (hiszen bűnbak mindig kell) az oktobristák, polgári radikálisok jelentették az ellenséget. A leendő népfront pilléreként csak a parasztság képviselőit tudta elképzelni, illetve azokat, akik annak állították magukat: magyar viszonylatban a népi írókat. A Szép Szó azonban (s benne K. H. G.) szóvá tette utóbbiak helyt nem állását a fasizmussal szemben, Révai szemében tehát az ő “parasztellenességük” volt a népfront legfőbb akadálya.

Ha ez “elvi” álláspont volt 1945 előtt, hatalmi kérdéssé lett 1945 után. A Szabad Nép 1945. augusztus 23-i számában Révai nem is titkolta, hogy miről van szó: “Kinek lett igaza? Lett-e a Szép Szó eszméiből és táborából erő, mely tömegeket tud megragadni? Nem lett. És a népi írók mozgalmából? Lett: a Nemzeti Parasztpárt, a magyar falu fejlődőképes, fontos tényezője.” A novemberi választásokon hiába derült ki, hogy ez még a praktikum szempontjából is csőd, hiszen a Parasztpárt nem képes tömegeket “szállítani”: a rögeszme érvényben maradt. 1948 végén már magának Lukácsnak is a megbízhatóságát kellett bizonyítania, karácsonykor talán ezért írt le ilyesmit a Szabad Népben: “K. Havas Géza, a Szép Szó földkérdés-szakembere még reakciósabb volt a 18-as demokratáknál.”

K. H. G. utóélete azonban nem csak politikusokon múlott. Ha a Szép Szó meg- (vagy el-)ítéléséről volt szó, a népi írók buzgón szekundáltak a kultúrpolitikának, a holdudvarukhoz tartozók pedig útját állták minden olyasminek, ami a K. H. G.-portrét árnyalhatta volna. Talán ez is közrejátszott abban, hogy Füst Milán 1956-os tanulmánykötetében a K. H. G.-ról szóló (1946 óta létező) írás nem kaphatott helyet, hiszen abban Füst ilyennek láttatta őt: “Tudott ám lángolni nagyon, ilyenkor kigyúlt a szeme, gyönyörű lett a fiú, szigorú arcélű fejét felemelte, a szeme szikrákat vetett, olyan volt a harcos szeretet szenvedélyétől, mintha most mindjárt a máglyára akarna fellépni azokért az eszmékért vagy emberekért, akiket szeret. Ha igazságszeretetére rá lehetett volna bízni e társadalom minden dolgát, tisztább világ lett volna körülöttünk.”

Igaz persze, hogy voltak, akiknek K. H. G.-t illető eltökélt ellenszenvét Füst Milán se tudta volna megingatni. “Vas Pista egyszer tanúk előtt poloskának nevezte, én nem köszönök neki, árad felé az utálat” – ezek a sorok Radnóti Naplójában jellemzik az 1941 áprilisában, Füst Milán lakásán történt találkozást, ahol “kénytelen voltam kezet fogni vele” (K. H. G.-val). Pedig a Füst-rajongó Radnóti tudta, hogy a IV. Henrik megjelenése a Szép Szóban főként K. H. G. érdeme, ám hiába – többet nyomott a latban (még Gáspár Zoltánnak is felpanaszolta), hogy K. H. G. bírálni merte a Szegedi Fiatalok passzivitását. “a Szép Szót nem tartom erkölcsi fórumnak” – ő ezzel vágott vissza, Füst Milán pedig (mintha neki válaszolna) ezt írta K. H. G.-ról: “Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, ezt a szót választanám: erkölcsi erő! Ebből volt megalkotva, ez volt a magja, a lényege.” Az ádáz haragot 1945 után (mintha a barátság kötelezné rá) Vas István vitte tovább. Számára még 1990-ben is K. H. G. “testesítette meg a legszélsőségesebben azt, amit a Szép Szó polgári radikalizmusában ki nem állhattam”. S ezt Radnóti tekintélyével is megtámogatta: “Miklós egyébként nálam dühödtebben viszolygott tőle.”

Csakhogy Vas ezt a viszolygást alighanem átvette valakitől. Ő a népi-urbánus “háborúban” a népiekhez, de leginkább Illyéshez csatlakozott, olyannyira, hogy egy idő után rajta is Illyés stigmái kezdtek kiütközni, így a zsigeri gyűlölet a Népszava iránt, amely lap teljes szolidaritással állt ki Illyés mellett a Rend a romokban betiltásakor, ő mégis így írt a Nyugatban: “nincs miért türtőztetnem magam”, ez a lap “kizárólag szennyet közöl”. Talán neki akart kedveskedni Vas, amikor 1941 augusztusában megbélyegezte a Nyugatban “a Népszava kritikai szellemét”, mondván: Szabó Lőrinc és Németh László politikai alapállásának (főképp K. H. G. által gyakorolt) bírálata egyfelől, a zsidó volta miatt kirekesztett Zerkovitz Béla méltatása (Jemnitz Sándor által) másfelől: nem más, mint a minőségérzék teljes hiánya. Vas (sajnos) hozzátette még, hogy ő tudja, mi rejlik e mögött, de nem leplezi le, nehogy “egy rosszhiszemű, alpári uszítás malmára” hajtsa a vizet. Ami egyértelmű volt azzal, hogy a szélsőjobb joggal kiabál zsidó faji szolidaritásról, de nem volna taktikus dolog beismerni. Amikor Vas a memoárjában leírja ezt, azzal él vissza, hogy 1990-ben más az akusztikája Szabó Lőrinc és Németh László védelmének, mint 1941-ben, amikor evidens volt, hogy nevezettek helyeslik a faji diszkriminációt. K. H. G. (fölháborító, ugye?) még válaszolni is mert a támadásra, mondván: kár, hogy egy “tanúsítványos” költő (bár indirekt módon) igazol egy jobboldali rögeszmét. Hogy az a K. H. G. írta ezt, aki nem volt “tanúsítványos”, aki a munkaszolgálatot sem úszta meg pár nappal (hónapokra tűntek el a cikkei a Népszavából), és a günskircheni lágerben végezte 1945. április 25-én, a túlélők utálatán (és ítéletén) mit sem változtatott.

Az emlékét rehabilitáló 1989-es Talpra, halottak! című kötetben csak a nyilas teóriákat nevetségessé tevő, a polgári radikalizmus szellemi örökségét újrafölfedező írásoknak jutott hely – pedig létezett egy másik K. H. G. is: a minőségi irodalom gourmand elemzője. Utóbbi még a Kisebbségben Németh Lászlójáról írt cikkét is így intonálta: “hömpölygő indulatával és felvillanó okosságával, zrínyis felelősségérzetével és felelőtlen álmodozásaival, széles irodalmi tájékozottságával és mély politikai műveletlenségével mai irodalmunk tiszteletet érdemlő, sőt követelő alakja”. A népi írókkal szembeni fenntartásainak nyoma sincs, ha Móricz Zsigmondról beszél, a Rózsa Sándor-regény szerinte “tudós kötetek tucatjait pótolja. Remekmű ez, hibái ellenére. Móricz nem mester, nem műves, hanem teremtő.” S milyen remekül definiálja Gelléri titkát: “Mint valami mágus, szertartásos, könnyed mozdulatokkal bűvöli elő a levegőből varázslatos figuráit.” Az új magyar líra című esszéjében (1940) a nyilas Erdélyi Józsefről képes leírni: “verseit még akkor is olvasni fogják, amikor a legtudósabb szakemberek sem tudják majd megkülönböztetni a MÉM-et a Hungarista Párttól”. Illyés Gyula: “próféta, de soha ilyen prófétát, aki egyidejűen ennyi különböző hitet vallana. A kétértelműség bűvésze, de ha legjobb munkáira gondolunk, szeretnünk kell ezt a felemás költőt”. Ő már 1940-ben is észreveszi, hogy “Weöres Sándort játékos nyugtalansága esetleg elviszi a nagy költészet veszélyes tájaira”.

Mintha tudta volna, hogy egyesek “meddő gáncsoskodóként” helyezik majd vád alá: 1941 márciusában a védőbeszédét is megírta: “Negatív ember vagyok, mert ezt a valóságot tagadni kell. Nem lehet elismerni, hogy a szegénység a világ törvénye, de azt sem, hogy a szegénységen kegyes vagy kegyetlen ráolvasások segítsenek. Gáncsoskodásom meddő volt, ha az eredményt nézem. A tökfilkóról kimutattam, hogy tökfilkó – erre megnyert egy országos pályázatot. A próféta szenvedélyében lelepleztem a honorárium iránti szenvedélyt, de mindaddig Isten küldötteként hallgattátok, míg az utcasarkon nem kínálgatta magát. Meddő volt a szenvedélyem – de vajon ti termékenyek lettetek-e attól, hogy a tökfilkót kitüntettétek és tiszteltétek a világnézeti szajhát?” Vajon hogy van az, hogy mi, kései utódai még mindig feltehetnénk ugyanezeket a kérdéseket?

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 20. szám

Comments are closed.