Forrás: Híradó1986. február 11. A korai peresztrojka jegyében fogolycsere zajlik a Glienecke hídon, Kelet- és Nyugat-Berlin határán. A szovjetek által kiszolgáltatott férfi Anatolij Saranszkij, aki cionista és emberi jogi tevékenysége miatt kilenc évet ült le a gulágon.
Az ismert másként gondolkodó amerikai segédlettel Izraelbe érkezett, ahol politikai hovatartozástól függetlenül az egész ottani elit üdvözölte. Saranszki az azóta eltelt csaknem két évtizedben több miniszteri posztot is betöltött, jobb- és baloldali kormányokban egyaránt. Az idők során jobbra tolódott Saranszki most a Saron-kormány Jeruzsálem- és diaszpóra-ügyi minisztere. Szellemisége a George Bush elnök közel-keleti doktrínájának megihletője lett.- Elégedett Ön Szíriának azzal a döntésével, hogy kivonja csapatait Libanonból, vagy legalábbis a határai közelébe csoportosítja át őket?- Természetesen elégedett vagyok azzal a ténnyel, hogy Szíria végre és első alkalommal kénytelen volt engedni a nyomásnak – első sorban a libanoni lakosság nyomásának – és megkezdte csapatai átcsoportosítását. Számomra azonban tökéletesen egyértelmű: ahhoz, hogy Szíria valóban kivonja csapatait és hogy felhagyjon az izraeli határ mentén tevékenykedő Hezbollah terrorszervezet támogatásával, elkerülhetetlen a nemzetközi nyomás fenntartása.- Tételezzük fel, hogy Szíria az utolsó katonáig kész kivonni csapatait Libanonból. Ebben az esetben önök készek lennének kivonulni a Golan-fennsíkról?- Számunkra Szíria esetében nem az a veszély, hogy hol húzódik a határ. Szíria azért veszélyes, mert ez az egyik legzártabb és legkeményebb diktátori rezsim, amely ahol csak lehet, támogatja az Izrael ellen irányuló terrort. Következetes híve Izrael elpusztításáért folytatott harcnak, s amely ma a nyílt és meggyőződéses antiszemitizmus egyik központja a világon. Ezért bármifajta engedményről, különösen egy ilyen stratégiai engedményről – hiszen a Golán-fennsíkról egész Izraelt ellenőrzés alatt lehet tartani – csak abban az esetben lehet szó, ha a szíriai társadalom jelentősen átalakul és demokratikusabbá válik.- Ön arról beszél, hogy a közel-keleti válság rendezésének előfeltétele az, hogy az összes diktatórikus rendszer demokráciává alakuljon. Ön nem egy álmodozó?- Először is: én valóban álmodozó vagyok. A Szovjetunióban, amikor másként gondolkodó és Andrej Szaharov hű tanítványa fordítója és barátja voltam, valamint a Helsinki Csoport egyik alapítója, nyugati barátaink, a Nixon-Kissinger kormányzat képviselői azt mondták nekem: ön álmodozó, hát nem akarja megérteni, hogy Oroszország sohasem volt demokrácia, és nem is akar azzá válni, hogy az orosz nép szereti a Brezsnyev-rendszert, s ezért nekünk ezt a rendszert a barátunkká kell tennünk. Úgy gondolom, hogy a történelem eldöntötte, hogy valójában ki is volt az álmodozó. Amikor mi, másként gondolkodók megjövendöltük a Szovjetunió összeomlását, az összes szovjet-szakértő azt állította, hogy ez egy olyan kommunista szuperhatalom, amely évszázadokig fennmarad majd. Hasonló változás vár az arab Közel-Keletre is.- Úgy gondolja tehát, hogy az arab rendszerekben létrejöhet a demokrácia?- Úgy gondolom, hogy a világ összes népe, ha eldöntheti, hogy diktatúrában és félelemben, avagy szabadságban élhet-e, a szabadságot választja. A recept mindenütt ugyanaz. Szükség van másként gondoldókra, akik készek felemelni hangjukat a szabadságért, és szükség van olyan nyugati vezetőkre, akik készek támogatni őket és szükség van egy olyan politikára, amely összekapcsolja az ezekkel az országokkal fennálló viszonyt az emberi jogok kérdésével. Ezt éppen a magyarok értik a legjobban.- Az ön megközelítése a jelek szerint évekre eltolná a közel-keleti probléma megoldását. Nem gondolja, hogy ezen évek alatt az arab országokban csak újratermelődik az Izrael iránti gyűlölet?- Nos történtek már kísérletek a közel-keleti konfliktus megoldására. Ilyen volt az oslói folyamat, amely Arafat diktatúrájának a palesztinokra való ráerőltetésével és megszilárdításával számolt. De éppen ez vezetett az Izrael iránti gyűlölet megerősödéséhez, mert Jasszer Arafatnak szüksége volt erre a gyűlöletre. A diktátoroknak szükségük van a külső ellenségre. Úgy gondolom, ha okulunk az oslói folyamat során elkövetett hibáinkból, és a békefolyamatban a hangsúlyt nem a diktátorok megerősítésére, hanem a demokratikus reformok ösztönzésére fordítjuk majd, akkor nagyon gyors változások tanúi leszünk.- De az oslói folyamat nemcsak amiatt omlott össze, mert diktatúrák álltak szemben Izraellel, hanem azért is, mert Jichak Rabin miniszterelnököt meggyilkolták.- Teljességgel téves az az állítás, hogy az oslói folyamat Rabin meggyilkolása miatt omlott volna össze. Persze, ez egy szörnyű tragédia volt és népünk megszenvedte ezt a tragédiát. Ám mi az oslói folyamattal kapcsolatos összes kötelezettségünket teljesítettük, Rabin halála előtt és utána is. A probléma abban állt, hogy az döntés született, hogy Arafatnak nagyon erős diktátorrá kell válnia, s ez garantálja majd a béke stabilitását. Ám minden olyan béke, amely a diktatúra megszilárdításán alapul, nemcsak hogy nem tartós, de veszélyes is. A diktátornak ránk csak mint ellenségre van szüksége, hogy kordában tarthassa saját népét. Alapelvem az, hogy az engedmények mértéke a másik oldal demokratikus átalakulásának függvénye. Sajnos ezt Izraelben sem a bal- sem a jobboldal nem támogatja. De nagyon örülök, hogy mára támogatóra leltem Bush elnök személyében.- Úgy tűnik, hogy Bush sokkal inkább támogatja az ön álláspontját, mint Saron.- Így van. Bush elnök elolvasta, könyvemet, a néhány hónapja kiadott The Case for Democracy-t, meghívott magához, s azt mondta nekem, hogy ez a könyv nagyon jó elméleti alapul szolgál a nézetei számára és hogy a biztonság és a demokrácia kapcsolatának elvét politikájának központjába akarja állítani. Ariel Saront valamivel korábban megajándékoztam ezzel a könyvvel, de nem vagyok benne biztos, hogy ő is teljes mértékben egyetért vele. Ennek ellenére nyilvánvaló, hogy Ariel Saron a Közel-Kelet egyetlen demokráciájának vezetője.
