Forrás: HETEK

– Figyelmeztették Önt annak idején az SZDSZ-frakcióból, hogy szerepel egy ügynöklistán, mely Antall Józsefék birtokában van?

– Nem szólt senki. Ha tájékoztatnak, azonnal kérem az átvilágításomat, és tisztázom magam. A mostani internetes ügynöklistára is az egyik napilap munkatársa hívta fel a figyelmemet. Először úgy éreztem magam, mintha sóbálvánnyá változtam volna, de nem miként a Bibliában Lótné, hanem fordítva. Azon döbbentem meg, hogy Szodoma árnyai még mindig itt járnak közöttünk. Annak idején nagyon jól tudtuk, hogy kik voltak a főkolomposok, és kitől kell tartanunk. Ma már nem így van. Ma árnyakkal kell harcolnunk, s félő, hogy olykor a pillanatnyi érdekek szolgálatában álló kutató lehet a pribékünk…

– Ön történész. Nem kutatta az anyagait a levéltárban?

– Nem, mert annyira szerettem volna elfelejteni ezt az egészet, hogy eddig még a rám vonatkozó adatokat sem kértem ki. Ma sem vagyok rá kíváncsi, hogy az asztalunknál ülő vendégek közül ki írt rólam jelentést. Ma, amikor már nem árthatnak nekem, barátsággal szeretnék szót váltani velük, nem pedig gyűlölködni. Most úgy tetszik, kénytelen leszek beletekinteni az aktámba, tudom, hogy rengeteg jelentés van rólam. Még a rendszerváltás előtt Csorba László történész bent járt az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) irattárában egy a filozófiai intézettől kapott felhatalmazással, és több olyan jelentést talált, melyeken megfigyeltként szerepeltem.

– Tudták, hogy hogyan hálózta be a III/III a magyarországi zsidóságot?

– Azt nem tudtuk, és még ma sem tudjuk. De annak idején többnyire gyanítottuk, hogy kik jelentettek rólunk.

– És velük fesztelen kommunikáció zajlott a hitközségen belül?

– Volt, akivel szemben meglehetősen merev maradt a viszony, mivel én nem tudtam véka alá rejteni a gondolataimat. Volt olyan világi felettesem a hitközségnél, aki azonnal papírt vett elő, mikor bementem hozzá, és elkezdett kérdezgetni, hogy mikor, kivel találkoztam, és miről beszéltünk.

– Miért került a hatóságok látóterébe?

– Mert fiatalokkal foglalkoztam,

és nem csak a megengedett tizenhárom éves korig, amúgy pedig hosszú ideig én voltam „a szegedi cionista”. A hatnapos háború után, 1967-ben sokadmagammal együtt letartóztattak és bevittek a Gyorskocsi utcába. Onnantól kezdve majdnem egy esztendőn keresztül naponta kellett bejárnom a szegedi rendőrkapitányságra, hogy ugyanazokra a kérdésekre ugyanazokat a válaszokat megadhassam. A kihallgatási jegyzőkönyveket azonban csak akkor írtam alá, ha egyetértettem a tartalmával. Mondták, hogy leszállnak rólam, ha a továbbiakban őszintén válaszolok a kérdéseikre, mire én azt feleltem, hogy ez eddig is így történt, és ezután is csak magamról tudok beszélni. 1970-ben az országos hitközség akkori vezetői eltávolítottak a szegedi rabbiságból, az egyetemre pedig – ahol másoddiplomásként tanultam – a belügyesek átiratot küldtek, amely szerint a marxista tárgyak negligálása miatt nemkívánatos elem vagyok. Az egyetemről végül nem rúgtak ki, viszont nem kaphattam tanári diplomát, így lettem történész. Egy ideig munkanélküli voltam, majd a szakmámtól eltérő munkát végeztem. Ha megjelent egy írásom, nagyon sokáig a nevemet még a hitközségi lapban sem lehetett leírni.

– Hogyan került Budapestre?

– Birtokomban van egy olyan levél másolata is 1985-ből, ahol a szegedi vezetők kijelentik rólam, hogy a városban maradásomat a továbbiakban nem támogatják. Erre a környezetem azt mondta: „Vedd tudomásul, hogy ez halálos fenyegetés!” Ekkor kezdtem el csomagolni.

– Folytatódtak az atrocitások?

– Ahogyan már Szegeden is, gyanús betöréssel hozták a tudomásomra, hogy kitüntetett figyelmüket élvezem. Az eset után felszerelt riasztóberendezést az üzembe helyezés napján kikapcsolták, és lakásunkat résnyire nyitották, mire hazaértünk. Az utolsó poloskát már a rendszerváltozást követően tizenegy éves kisfiam találta meg a telefonunkban.

– Frenkl Róbert, az evangélikus egyház országos felügyelője azt nyilatkozta nekünk, hogy ő soha sem írt alá beszervezési nyilatkozatot, egyszer sem jelentett, viszont a Belügyminisztériumtól (BM) rendszeresen keresték a társaságát, és…

– Ilyesmi velem is előfordult. Azt mondták, hogy ha nem állok szóba velük, akkor beidéznek. Ugyanazt mondtam nekik, mint az ÁEH munkatársainak Szegeden: csak magamról tudok mesélni.

– Milyen rendszerességgel és miről folyt a diskurzus az ÁEH, és miről a BM embereivel?

– Szegeden (1964 és 1970 között) az ÁEH megbízottja havonta-kéthavonta berendelt az irodájába, és olykor meglehetően ellenséges hangon kifogásolta rabbi tevékenységem egyik-másik területét, például bizonyos vallásos összejövetelek megrendezését. Később, 1985 után Budapesten a BM emberei bukkantak fel, és – ugyan egészen más hangvételben – ismét megpróbáltak beszervezni. Miután ezt megtagadtam, változó intenzitással jelentkeztek, de odáig soha sem jutottunk el, hogy aláírjak bármit is. Zsarolni pedig nem volt mivel, így többnyire arról faggattak, éppen min dolgozom. Például akkor is megkerestek, amikor a hitközség területén először hitéleti könyveket jelentettem meg. Végül, a nagy érdeklődés és siker ellenére, nincs kizárva, hogy éppen az ő közbenjárásukra, ezt a tevékenységemet előbb korlátozták, majd teljesen elvették tőlem.

– A hitközség életéről beszámolt nekik?

– A beszélgetések során a hitközség életéről és néhány emberről a fenti urak előszeretettel beszéltek, kedélyeskedve lényegtelen dolgokat mondtak, mintegy azt sugallva, hogy ők mindenről tudnak. Ami engem illet, csak a saját ügyeimről voltam hajlandó beszélni, jóllehet nagyon udvarias hangnemben, néhány tevékenységemet ők is kifogásolták. A leggroteszkebb kijelentésükre még ma is emlékszem: azt állították, hogy aggódnak a hitélet sorsáért, mert már alig maradt valami…

– Bármikor, bármely állami emberrel, akár belügyessel, akár egyházügyissel folytatott beszélgetés okozott Önnek lelkiismereti konfliktust?

– Nem, soha. A feleségemmel általában megosztottam ezeket, de ennél több szót nem érdemelt az egész. Úgy gondolom, attól, hogy ezekkel a funkcionáriusokkal beszéltem, nem váltam ügynökké.

– A Mazsihiszt fenyegetheti olyan szintű lebukás, mint a katolikus egyházat?

– Ezt nem tudhatom. Igaz, nálunk elsősorban nem rabbik voltak a vezetésben, hanem világi emberek. Azért sem látom reménytelennek a helyzetet, mert a hívő zsidók a 4. század óta a mindennapi ima 18 áldása közé egy 19.-et is felvettek, mivel a kereszténység államvallássá emelése után a római birodalom zsidó besúgók segítségével csapott le a zsidóságra. Az áldás így szól: „És a feljelentőknek ne legyen reményük, és a gonoszság mind szűnjön meg egy pillanat alatt.” Nem azt mondja, hogy a besúgóknak bármi bántódásuk legyen, hanem hogy egy olyan világ jöjjön létre, ahol ezeknek ne legyenek lehetőségeik, és tevékenységük ne érjen semmit.

Szobota Zoltán

Comments are closed.