Forrás: Magyar HírlapEsszék Európáról – az író intézményesülése

Ahogy tetszik

Debreczeni József író, politológus Konrád György esszékötetéről és ennek ürügyén a liberalizmus szép és folytathatatlan hagyományairól.

A közép tágulása címmel tematikus válogatást jelentetett meg a Noran kiadó az európai uniós csatlakozás évében Konrád György esszéiből. Az 1979 és 2003 között született írások egy esztendő híján negyedszázadot fognak át. Olyan negyedszázadot, amely hihetetlenül fölforgatta az országot, Európát és a világot. Mivel zömmel aktuálpolitikai indíttatású megnyilatkozásokról van szó, amelyek egy olyan társadalmi-politikai közeghez kötődnek, amely rég letűnt a színről, fölvetődik a kérdés, nem avultak-e el a régi szövegek. A gondos szerkesztés enyhítheti a kockázatot. Ennek nyomán csupán két szövegrész került a kötetbe az ellenzéki időkből s ugyancsak kettő a rendszerváltozás éveiből. Viszont tizenkilenc a fordulat utáni konszolidációs időszakból.

Csakhogy – paradox módon – épp az utóbbiakkal van baj.

Mert a korai szövegeket újraolvasva nem lep meg, hogy Az autonómia kísértésének (1979) liberális krédója már nem olyan édes muzsika a fülnek, mint az egykori egyetemistáénak volt, akihez a poszttotális diktatúra gépezetének monoton zakatolásán áttörve jutott el annak idején. Az Antipolitika (1982) utópiájának jó néhány elképzelésére is rácáfolt az idő (pl. egy semleges Európa létrehozásának igénye), ellenben más mondatok látnokinak bizonyultak, s ma új fényben ragyognak. Íme: “A nemzetállamok beépülése a regionális piacokba, illetőleg a világpiacba lehetővé teszi az etnikai-nemzetiségi körzetek, városi agglomerációk függetlenedését. Vannak funkciók, amelyekhez a nemzetállam túl kicsi, vannak mások, amelyekhez túl nagy& Nem lehetetlen, hogy a jövő században a településföldrajz fölékerekedik a politikai földrajznak.” Vagy: “adja nemzedékünk önmagának azt a feladatot, hogy a vasfüggönyt – a korlátolt tudat szimbólumát – a század végéig Európa közepéről eltünteti”.

Ám a kötet csúcsát a nyolcvanas évek végén, a politikai rendszerváltozás lázas éveiben született írások adják. Mindenekelőtt Az embernek kell egy filozófia tiszta, nemes, komoly és emelkedett liberális hitvallása. “Filozófiámnak az emberi személy egyetlen mivolta a talpköve. Ezt az egyetlenségünket isteni attribútumnak tartom. Senki sem helyettesíthető&

Ó, Európa& Itt tanuljuk a legélesebben, hogy az Én és a Világ nem egy& Innen indult ki az a szokás, hogy elválasztjuk a leírást és az ítélkezést, vagy az, hogy megpróbáljuk beleélni magunkat a másik ember helyzetébe, mielőtt erkölcsi ítéletben részesítenénk. Agyunk nem éri be a jelenségek egyféle magyarázatával& Aki az eszmék tisztaságán őrködik, annak az eszméi tisztátalanok&

Aki nem szabad, az nem egészen megbízható. Annak a beszéde mögött más van, mint amit mond, kénytelen vagyok találgatni, hogy micsoda& Ha az emberek nem merik azt mondani, amit gondolnak, akkor kezdik gondolni is azt, amit mondanak.”

“Valamirevaló író nem szolgál. Nem hasznos. Az irodalom szelleme garázda szellem. Az írás civil mesterség, az író a civilek közt is civil& Ki az, akit tanítómesteremnek, írói munkámban felsőbb tekintélynek ismernék el? Semmiféle államot, pártot, közvéleményt, egyházat, akadémiát, piacot. Senki embert. Akármit állít. Akárminek a szószólója. Amúgy mindenkit érdeklődéssel meghallgatok, és mindenkitől tanulok&

A mi hatalmunk nem több és nem kevesebb, mint a munkáinkban megjelenő szavahihetőségünk&”

E ma is igéző mondatok bűvös erejét nemcsak a szabad – a diktatúra bukásával magát igazolva látó – szellem öntudata adja. Inspiráló volt a közeg is, amelyben megjelentek. Konrád a tőle eltérő világfelfogású népi írók lapjában, a Hitelben tette közzé a fenti sorokat 1988-ban. A más közeg kihívása máskor – egy évvel előbb – is imponáló teljesítményre sarkallta. A lakiteleki sátorban Csengey Dénes szavaira felelt. A kötetben nem kapott helyet, mégis ide idézek a szövegből pár mondatot. Előbb az MDF tizenhárom éve halott, izzó szívű és agyú fenegyerekétől: “Talán úgy tűnhet fel& kóros beszűkülése a szemléletnek a vidéki Magyarországról külön, önmagában ejteni szót. Különösen azok előtt tűnhet föl így, akik már a magyarságról sem mernek úgy gondolkodni, hogy közben ne kiáltoznák folyvást és torkuk szakadtából Európa nevét; akik lassan a kisdolgukat is csak úgy tudják elvégezni, hogy előbb megnyugtatták magukat, bírják e művelethez a szellem első kontinensének jóváhagyását.”

Konrád szót kért, s többek közt ezeket mondta: “Én igenis hangsúlyozom azt a tényállást, hogy Magyarország Európában van. És ezt nem kiabálom, nem rikoltozom, csak megállapítom. Azt is megállapítom, hogy a gazdaságban enélkül nem lehet létezni. Azt is megállapítom, hogy valamennyi fogalmunk, a tudományos fogalmaktól a teológiáig, a nemzetfogalomtól a szociológiai fogalmakig, európai diskurzus eredményei. Mi ebbe az európai diskurzusba elhívottak vagyunk& olyan európai közösségként, amely megfogalmazza a maga különös elképzelését, nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is.

Már 12 ország tartozik az Európai Közösséghez, amelyek mind elfogadják az európai emberek jogegyenlőségét, politikai, emberi, gazdasági és kulturális jogait, személyi méltóságának alapelvét& Ez az európai elv nem új keletű&. A kétezer éves európai kultúra hagyományaiból táplálkozik, és fölvette magába mind a zsidó, mind a keresztény, mind a görög-római, mind a középkori gondolkodás – gyakran eretnek gondolkodás -, a humanista és a felvilágosult gondolkodás alapértékeit. Ezeknek az értékeknek a fő csomópontja az egyetlen emberi személy joga, szabadsága és méltósága, valamint ezeknek az emberi személyeknek az elhivatott kötelezettsége arra, hogy egymással közeledésbe és szolidaritásba bocsátkozzanak.”

Hanyatlás a közélettel

Mindezt élőszóban, papír nélkül. Lenyűgözött, ahogy a folytatás is: “&egy olyan népi politikai csoportosulás önmegfogalmazását, amely kezdeményező lehetne abban – nem mondanám, hogy kezdeményező, de mindenképp idejében felzárkózó -, hogy a magyar pluralizáció alakot öltsön& hogy megjelenjünk mindannyian a magunk valóságában, és hogy egymás számára érthetőekké legyünk. Egymás számára való érthetőségünk nem azt jelenti, hogy egyet kell gondolnunk. De mindenki értse, hogy én miért gondolok mást, mint ő.”

Hol van már a mai közélet ettől a hangtól! Ha másért nem, ezért érdemes volt fölidézni. De térjünk vissza a kötethez. Ha természetesen szó sincs ahhoz fogható szellemi és erkölcsi zuhanásról, mint amilyet a magyar közélet mutat, sajnos Konrád egymásra sorjázó írásaiban is láthatók a hanyatlás jelei. Konrád György az elmúlt másfél évtizedben intézménnyé lett. Már a rendszerváltozás előtt kivívott magának egy becses írói státust Nyugaton. Elsősorban a magatartásával. Ô volt a kelet-európai író, aki nem engedte odakötni magát a diktatúra pórázára akkor sem, amikor az hosszabbra nyúlt, s látszólag egyre szabadabb futást engedett. Meghívásokat, ösztöndíjakat, díjakat kapott, a műveit kiadták. Fő műve azonban a szabadsága volt.

Ma már látszik: az életműve is.

A rendszerváltozással idehaza is új státust nyert. Megkapta a Kossuth-díjat, művei kiadása elől eltűntek a korlátok. Ám a régi szerep nem eresztette: továbbra is kelet-európai író maradt Nyugaton. Újabb díjakat kapott, és vég nélkül meghívásokat, felkéréseket. Konrád becsülettel eleget tett nekik. Megírta és felolvasta a kért előadásokat. Különféle – főként német – egyetemeken, akadémiákon, konferenciákon, évfordulós ünnepségeken. Mindig megfelelt a várakozásnak, és méltán aratott sikert. Igényes volt, szellemes, elegáns és méltóságteljes. A kötet írásainak kétharmada – az utóbbi évtizedben születettek szinte mindegyike – ilyen felkérésre íródott. S ami külön-külön, az adott közegben hallva felvillanyozó volt, az együtt, egy könyvben olvasva egyre lehangolóbb. Amikor az ember már kilencedszer vagy tizenharmadszor találkozik ugyanannak a gondolatnak a (mindig jó színvonalú s kicsit mindig módosított) megfogalmazásával, miszerint az Európai Unió azért kell, hogy a jövőben ne folytatódhassék a kontinensen az ezeréves háborús öldöklés; vagy hogy az európai irodalom uniója a gazdasági és a politikai egyesülés előtt már ezer éve létezett; továbbá, hogy Európa sajátossága az, hogy egy nemzet vezetését nem tűri maga fölött; meg hogy a nemzeti és a vallásos érzés előbb-utóbb dühös őrjöngésbe csap át stb., stb., az – nyelvi színvonal ide vagy oda – egy idő után érdektelenné és unalmassá válik. Egy idő után a nyelvi színvonal se tartható. Ha az írás indítéka nem a belső kényszer, hanem a külső felkérés; ha a mű terjedelmét, formáját nem a mondandó szüli, hanem a kitöltendő másfél óra s az ehhez mért flekkszám, akkor nem sodró, egylevegőjű esszé születik, hanem gondosan – de jórészt panelekből – összeszerelt szöveg.

Konrád György esszéművészetének halványulása azonban nemcsak külső okok következménye. Az írónak két alapvető politikai és emberi élménye van: az egyént nemzeti-faji alapon elnyomó és gyilkoló totális jobboldali diktatúra, valamint az osztályalapon elnyomó és gyilkoló totális baloldali diktatúra. Az előbbi zsidóságában, az utóbbi íróságában jelentett számára végső fenyegetést. Egyik a lététől, másik a lételemétől akarta megfosztani. Életét a szerencse, szabadságát a saját erkölcse és akarata révén sikerült megtartania. A két brutális fenyegetésre adott emberi és írói válaszként született meg Konrád erős, megalkuvásmentes, mondhatni vegytiszta liberalizmusa. Ebben egy alapérték létezik: az egyetlen emberi személy, az individuum szabadsága és méltósága. Amelyet védeni kell. E hősies önvédelem adja Konrád korai esszéinek poézisét és pátoszát.

A csizma szaga

Ám a diktatúra összeomlása után jobban megmutatkoznak az immár doktrinernek ható elvi liberalizmus gyengéi – a korai művekben is. Az író számára az egyén mellett legföljebb még egy posztulátum létezik: az emberiség. A kettő közti létkeretek nem fontosak vagy egyenesen ellenségesek. A családról nincs sok szava Konrádnak, a nemzeti érzésről és a vallásos hitről annál több. Ezek kizárólag rossz szavak. Minden nemzeti vagy vallásos érzés előbb-utóbb gerjedelemmé, majd őrületté válik, és erőszakot szül. Látva a híradók Európán kívül rögzített képein a nemzeti-vallási fanatizmus gyilkos-öngyilkos merénylőinek rémtetteit, elborzadva a törő-zúzó, őrjöngő emberi lények vonaglásától hajlunk rá, hogy elfogadjuk Konrád álláspontját. De aztán eszünkbe jut a triviális igazság, hogy a nemzeti lét nem jár mindig elnyomással, hisz a franciák, a svédek, az amerikaiak is nemzetállamban élnek – szabadon.

“A középkor nem ismerte a nemzeti romantikát, a XIX. század gerjesztette nemzetállami bürokrácia költészetét. Nietzschének, Marxnak kellett lenni hozzá, hogy valaki ne kábuljon bele, s megérezze ebben a költészetben a hivatal- és katonacsizmaszagot” – olvassuk Az autonómia kísértésében, és Kölcseyre, Petőfire, Vörösmartyra, Jókaira gondolunk, s zavarba jövünk, mert mi sem érzünk csizmaszagot. “A közösségek összeeszkábálnak egy idealizált önarcképet a kor valamilyen stiláris hulláma szerint, és ehhez nemzeti drámákat, operákat, lovas szobrokat igényelnek. Az ünnepi beszédeknek& kellenek ezek az egyszerű képek, amelyek& a politikusnak sikert biztosítanak” (Még csak a kaland kezdetén). Itt Katona és Erkel jut az eszünkbe meg a reformkor. Nemcsak Kossuth, hanem Eötvös és Deák is. A születési kiváltságok eltörlését, a népképviseletet, a parlamentáris kormányzást, a szólás- és sajtószabadságot intézményesítő áprilisi törvények. A nemzeti liberalizmus! Ami Konrád számára fából vaskarika, tehát nem létezik, de ami a valóságban létezett, s a magyarság történetének talán legszebb fejezete volt.

Konrád bántó és hamis dolgokat ír a magyar történelemről. “Forradalmaink diktatúrákba torkolltak& Néha fellángoltunk, és akkor öltünk, majd ha levertek, behúztuk a nyakunkat. Vagy lapultunk, vagy lincseltünk. Csúnya kis választék” (Az autonómia kísértése). Melyik népről beszél? Az angol és a francia polgári forradalom diktatúrába torkollott, a magyar nem. Utána nem lapultunk, hanem méltósággal ellenálltunk, majd bölcsen kiegyeztünk a dinasztiával. “56 se szült diktatúrát, csak a leverése. Csak az 1918-as forradalom siklott félre pár tragikomikus hónap erejéig.

Konrád az oszmánnal, a némettel és az orosszal egy sorban osztrák (!) megszállásról beszél, s azt írja, hogy a 150 éves török uralom után az ország lakossága négymillióról másfél (!) millióra csökkent (Hívjuk-e Törökországot az EU-ba?). A berlini művészeti akadémia közönsége talán nem akadt fönn ezen a valóságban szerencsére végbe nem ment két és fél milliós népirtáson, de hát ezt a könyvet a magyar kiadónál lektorálták! Vagy nem? Furcsa mérlegen méretik meg XX. századi történelmünk két korszaka is: “Ha a magyarok kiengesztelődtek a Horthy-rendszerrel, amely egymillió halálba került, miért ne engesztelődne ki az ország a Kádár-rendszerrel is, amely hőskorában körülbelül ezer embert ölt meg, majd elfáradva, megöregedve békésen adta át a hatalmat” (Még csak a kaland kezdetén). Ebből az egyenletnek formulázott – kissé demagóg számítással felállított – egyenlőtlenségből csupán az az apróság nem derül ki, hogy a Horthy-korszakban parlamentáris rendszer működött – ha korlátozottan is, a Kádár-korszakban ellenben totális diktatúra – ha korlátozottan is.

De nemcsak a magyar történelemmel vannak bajok. Konrád az EU részének akarja látni Oroszországot, ezért a múltját is tisztán európainak láttatja: “jobb, ha leszögezzük: a nyugati és a keleti kereszténység határvonala nem civilizációs szakadék. Oroszország Európa része, az orosz kultúra európai kultúra (Egymásra ítélve). Ezt leszögezhetjük, de attól a ténytől mégsem tekinthetünk el, hogy a nyugattal szemben keleten cezaropapizmus volt, a világi és az egyházi hatalom intézményesen nem vált külön, hanem összefonódott. Nem tekinthetünk el attól, hogy nem volt lovagi kultúra, reneszánsz, humanizmus és reformáció, s hogy Rettegett Ivántól egyre erősödtek az uralom despotikus, ázsiai vonásai. Továbbá nem tekinthetünk el az ázsiai rendszer huszadik századi modernizált kiadásától sem, amely több mint hetven évig tartott, miközben nem volt magántulajdon, piac, jogállam és demokrácia. S a múmia még ma is ott fekszik a Vörös téri lépcsős piramisban.”

Történetfölfogása mellett problematikusnak látom Konrád demokráciafölfogását is. Megmaradt olyannak, amilyen tizenöt évvel ezelőtt volt, amikor a demokrácia még az ígéret földjét jelentette számunkra. Mintha mit se tudna a tömegdemokráciák és a tömegmédia világáról, a populista politikai marketingről s a vele űzött ipari méretű manipulációról. Konrádnak ráadásul politikusfóbiája van. A nacionalizmust a politikusok erőltetik a népre, az ő rövidlátásuk miatt törnek ki a háborúk. Szemléletét erősen meghatározza a pacifizmus. Tiltakozik a nagyhatalmak balkáni beavatkozása ellen, kárhoztatja a nemzeti önrendelkezési folyamatok elismerését, mert azok sértik a kisebbségbe szoruló egyének jogait. Legcsekélyebb megértést sem tanúsít a nemzeti ügy iránt. Ám álláspontja több mint cinikus. Lokalizálni kell a háborút, aztán hagyni, hadd öljék egymást. Majd lecsillapodnak és kijózanodnak, s akkor a rendezésben segíthetünk nekik. “A tűz ne változhasson bozóttűzzé, ne nyargaljon végig a régióban, legyen körülárkolva, elszigetelve& A lángok fellobbannak és kialszanak, a szenvedély hulláma magasba csap és ellapul. Aki nem tud rezignáltan várni, amíg a küzdő felek kifáradnak és magukhoz térnek, az elvéti a közbelépés alkalmas idejét” (Szédület és megkapaszkodás). Ezzel ellentétes álláspontot foglal el Konrád az Irak elleni háború esetében, amelyet teljes meggyőződéssel helyesel a Világ demokráciái ne vesszetek össze! című cikkében.

Ez az írás a kötet mélypontja.

Kiüresedett liberalizmus

Mert a politikai agitátor egyoldalúságával és vehemenciájával fejti ki a maga érveit egy a nemzetközi jog általi fölhatalmazást nélkülöző, hamis indokokkal megokolt háború mellett, amelynek során a támadó fél maga is tömegesen és durván megsértette emberek jogait és méltóságát. Teszi mindezt úgy, hogy közben elhallgatja vagy eltorzítja a szembenálló álláspont érveit.

A kötetet végigolvasva súlyos hiányérzetünk támad. Hasonló ahhoz, mint amit a szerző demokráciafelfogása kapcsán éreztünk. Konrád egész Európa és az egész nyugati civilizáció vonatkozásában naivnak, olykor az együgyűségig optimistának tűnik. Semmit sem tud, vagy legalábbis semmit sem mond e civilizáció egész Földre rávetülő válságáról. A globális tőkés gazdaság s az általa mesterségesen gerjesztett fogyasztás rákos daganatszerű növekedéséről, amely hamarosan kimeríti a maga szénhidrogén alapú energiaforrásait, miközben megsemmisítéssel fenyegeti az ember természeti környezetét. Nem olvashatunk az individuális szabadságeszmény kommercializálódásáról sem. Arról, hogy a szabadság és az önmegvalósítás tömegméretekben ma a média és reklám gerjesztette pénz-, fogyasztás- és élvezetközpontú önzés világát tette uralkodóvá, amely lassan, de biztosan tönkreteszi a hagyományos – az egyént korlátozó, de egyben megtartó – kereteket és értékeket, például a családot. A nyugati társadalom emiatt veszítette el biológiai önreprodukciós képességét: fogy és öregszik. Csőd fenyegeti a nyugdíjrendszert és a társadalombiztosítást, mert egyre kevesebb aktív gazdasági szereplőnek kell eltartania egyre több időskorú járadékost.

Konrád György írói és gondolkodói elhalványulása párhuzamos a klasszikus liberalizmus kiüresedésével. Mert a nyugati ember története csakugyan fölfogható az individuum szabadságának, biztonságának és méltóságának fokozatos kiteljesedéseként. Kezdetben a közösség (a horda, a törzs, az állam, az egyház, a faluközösség, a céh, a rend, a család, a hagyományos erkölcs stb.) korlátozta és elnyomta az egyént. Az ember korlátozott gazdasági teljesítőképessége s a fogyasztható javak szűkössége mellett csak szigorú szabályok betartásával volt biztosítható a közösség – benne az egyén – fönnmaradása. A szabadság – anyagi és szellemi értelemben – csak keveseknek jutott osztályrészül, s eléggé behatárolt volt. Aztán a gazdaság teljesítőképességének a gyarmatosítás, a kapitalizálódás majd az ipari forradalom révén megvalósuló gyorsuló fejlődése egyfelől; a humanizmus és a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, majd a polgári átalakulás másfelől fokozatosan kitágították az egyén anyagi és szellemi mozgásterét. Ezt robbanásszerűvé tette a XIX. század vége óta megállíthatatlannak tűnő tudományos-technikai és szellemi modernizáció. Az individuum szabaddá vált fizikai, jogi, politikai és lelki értelemben egyaránt. Legyőzni látszott minden hagyományos gátat, még a tér és az idő korlátait is. Ebben a növekvő szabadságban egyre többen osztoztak. A nyugati civilizáció többféle értelemben is meghódítani látszott a Földet. A XX. század vége felé már-már megalapozottnak tűnt a remény: előbb-utóbb minden ember részesülhet a jólét és a szabadság áldásaiból: közeleg “a történelem vége”.

Gyönyörű történet.

A liberalizmusé.

Szabadon a szakadékba

De ma már látható, hogy korlátozott érvényű. Térben és időben egyaránt. Hogy egyszerű példával illusztráljam: teljesen biztosak lehetünk abban, hogy soha nem lesz minden kínai és indiai családnak – az amerikanizáció jegyében – két autója. Egy se. Mert már nem jut bele benzin, s ha jutna, belefulladnánk a füstbe. A westernizációnak nemcsak természeti, hanem társadalmi korlátai is vannak. Nemcsak az előbbiek, az utóbbiak se hághatók át büntetlenül. Utaltam rá, hogy az individuális szabadság kommercializálódása, a fogyasztó és élvező én abszolútummá válása hogyan rombolja le a nyugati társadalom hagyományos együttélési és morális kereteit, s hogyan zárul ránk (utódainkra) a demográfiai csapda. Ma sajnos úgy látszik, hogy az egyén szabadságának kiteljesedését megvalósító nyugati fejlődés valamikor a XX. század második felében érkezett a tetőfokára – egy történelmi pillanatra -, s onnan tartósan már nem vezet út fölfelé. Ellenkezőleg: ha civilizációnk a mostani nyomvonalon halad tovább, útja a szakadékba visz.

Az egyén szabadságáról és méltóságáról nem mondhatunk le, hisz mégiscsak ez európaiságunk lényege és – így vagy úgy – életünk értelme is. De tudomásul kell vennünk, hogy ez nem abszolútum. Hogy határai vannak, amelyeket alighanem máris súlyosan megsértettünk.

Szembe kell néznünk a korlátainkkal.

Újra kell értékelnünk a helyzetünket.

Ebben a szembenézésben és helyzetértékelésben már nem számíthatunk Konrád György esszéire.

MHO

©

Comments are closed.